Kisütött a nap, elsétáltam a Budagyöngyéig. Összeszoktatom maradék er?met ezzel a semmi távolsággal. A fekete csupasz ágak között akadálytalanul cirógat a nap, megint elhiszem, hogy idén is lesz tavasz és nekem is, jut bel?le. Ilyenkor elfelejtem, hogy tavaly megjártam, megtévesztett a váratlan dédelgetés, túlságosan kigombolkoztam és akkor rám támadt a hideg. Már annyiszor megtörtént, mégsem tanulok, az els? napsütésnek kiszolgáltatom magam. El?ttem egy farmernadrágos anyuka vezet egy kisfiút és egy hercegn?s kislányt, akinek be nem áll a szája. Nem értem mit mond, csak a hangsúlyaiból sejtem, ezeket a fontos észrevételeket velem is közölték el?bb a lányaim, aztán az unokáim.
A 79. számú házon emléktábla van.
„Szerettem az igazságot”
E házban élt és alkotott Németh László író
1901- 1975
A XX. századi magyar irodalom kiemelked? egyénisége.
Az emléktáblát állíttatta a Péterffy S. u.-i kórház N.L. szoc. brigádja.
Tudom, nem önszántukból tették, mégsem hiszem, hogy f?belövés fenyegette ?ket. Íróról nevezték el szocialista brigádjukat és nem pop énekesr?l vagy vetk?z? celebr?l. A tábla alatt friss koszorú van. A világ, úgy vélem, szürke árnyalatokban mutatkozik, olykor közel kerül a fehérhez máskor majdnem belefut a feketébe, a végpontot nem érheti el soha, kell a másik a létezéséhez. Az iskolában nem engedték, hogy a hibát kiradírozzuk, abból csak mocsok, átlyukasztott irka lett, át kellett húzni, fölé kellett írni a javítást, nem baj, ha ott marad az ügyetlenség, a butaság, a kapkodás nyoma, aki az ilyen lapokat kitépi, annak korán betelik a füzete.
Budagyöngyében leültem ahhoz az asztalhoz, ahol az öcsémmel szoktunk kávézni, rendeltem és felhívtam, nem vette fel, akkor végre észbe kaptam, hiszen most van kezelésen és éppen abban a rugdalós székben ül. Pár perccel kés?bb visszahívott, most van szünet. Úgy érzi hatásos a rugdalás, kérni fog egy újabb adagot. Régi igazság, hogy ha az embert jól farba rúgják, akkor helyrebillen a világ. Be kellene vezetni országosan, legalább azokon a helyeken, ahol azok gyülekeznek, akik úgy gondolják, az a hivatásuk, hogy másokat rugdaljanak. Tennék minden szék alá egy ilyen berendezést, be lehetne kapcsolni szavazáskor.
Az ?szi lomtalanításkor a közeli utcában találtam néhány könyvet és öreg újságot. Megrögzött guberáló vagyok. Házépítésünk idején berendezésre már nem futotta, az utcáról szedtem össze a bútort. Széket, fotelt, asztalt, ládákat és öreg b?röndöket cipeltem haza, tisztogattam, életre keltettem ?ket. Ma is használjuk. Egyszer megállt mellettem az anyám, amikor guberálástól maszatosan kutattam a szemétben, és bizonytalanul megkérdezte, te vagy az, Gabikám? Elvesztettél valamit? Tudod, érdekes dolgokat dobnak ki az emberek. Látod? Ezt a kis ezüst kancsót is kihajították. Egy kávéházban ebb?l öntötték a tejet. Nehogy a szádhoz érj vele. Indulj haza, és mossál kezet. Forgattam a témáról dokumentumfilmet, Száz év lomjai a címe.
Telefonált az onkológiai betegem, hogy átszállították a Margit kórházba, egyedül van egy napfényes szobában, csodálatosnak találja. Újabb viszonyítási pont, röstellhetem magam, ha nyavalygok.
Meghozták Brüsszelb?l a m?nyál-adagomat, egy zuglói iskola portáján átvehetem. Hiányzik a saját, három év alatt nem szoktam meg ezt az állapotot. Más az élet, ha van az embernek nyála. Ránézel valamire (vagy valakire), engeded, hogy összefusson a szádban és látható nyeléssel, a kortyolás guruló hangjaival nyilvánvalóvá teszed, hogy ínyedre való. Udvarol. Kémhatása lúgos, nem engedi, hogy a savak szétmarják a szádat. Véd. A mucin, ez a huncutnev? összetett fehérje teszi csúszóssá a falatot. Dolgozik. Csillogó mázzal vonja be a fogakat, fényezi a mosolyodat. Szépít. Ha rákapcsolódom egy film meséjére, azon kapom magam, hogy elvesztettem a fonalat, mert csak azt figyelem, ahogy a szerepl?k rágnak, nyelnek, kortyolnak, gondtalanul, mintegy mellékesen, miközben dönt? dolgokról képesek szót váltani, üzletr?l, válásról, bankrablásról, merényletr?l s más effajta, figyelmet érdeml? dologról, és a falat nem akad meg a torkukon, forgatják a szájukban, leküldik, semmi gond.
Ráakadtam a szaxofonomra. Szeretem a jazzt, a szaxofon az egyik kedvenc hangszerem. Tudok rajta játszani, egy kicsit gyengébben, mint Clinton, ? állítólag négy hangot tud én meg kett?t, két különböz? hajódudát. Hatvanadik születésnapomra kaptam, de soha nem volt annyi id?m, hogy tanárhoz járjak. Maradt bel?le tárgyat öltött, meg nem valósult álom. Én így is szertetem Néha el?veszem, összeszerelem és dudálok vele. Felt?nést nem keltek, nagy errefelé a forgalom.
Forrás: www.litera.hu – Oláh Gábor
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:32 :: Adminguru
