a mindentudás Világegyetem-e?
Mesélni, mint el?ször,
hogy az érzékek b?rb?l,
hallócsontokból és pupillából
n?nek, bent végtelen táj,
a piros annyira fáj
rémít? valójával, mint
valami elhatalmasodó
betegség!
A hangok már mások,
mint nálad, azok ott
él? egyedek, zabálnak
az atomokba jutva,
robbannak fel,
porfelh? kerekedik,
mint valami rossz jel
érzem, hogy alatta vagyok
mindennek, ami isteni,
engem csak teremtett valaki,
lehet, hogy azok, akikr?l
meséltél
– tanítók az égb?l…
rossz, hogy nem tudok
lehet, hogy csak titok,
amit hordozok magamban,
lánc vagyok
sodorva a végtelennek
nemes leheletéb?l,
lüktetés, tánc,
burjánzó, kibomló lét,
amit a végtelen ujja tép,
hogy a cseppjeimet
majd ott hintse szét,
ahol minden újra olyan lehet,
mint egy könny? buborék.
