A buta liba…
Nem tudom, honnan származik ez a mondás, amelynek az igazságát én most megcáfolni szándékozom!
Amit el szeretnék mesélni, 1976-ban történt. Mivel nekem volt mikrobuszom, munkahelyemen a művezető arra kért, szállítsak el egy helyre egy köteg betonvasat. Kérdésemre, hogy milyen célra kellenek, azt felelte, bunkert építenek egy korongkilövő pályán. Erről eszembe jutott, hogy amikor katonaként Bukarestben szolgáltam, egyszer egy távmenetelés alkalmával egy ilyen korongkilövő pálya mellett mentünk el és akkor megkérdeztem a mellettünk gyalogló tisztet, hogy milyen sport ez? Azt felelte, hogy ezt a sportot csak a miniszterek gyermekei űzik…!
Elvittem hát a betonvasat, remélve, hogy most többet megtudok erről a sportról. Lerakodás közben egyszer csak látom, hogy megtört fegyverrel a kezében felénk tart egy pirospozsgás arcú negyven év körüli férfi.
– Ím, hol jön egy földid! – szólt a művezetőm. A jelzett személy megállt előttem és bemutatkozott: Mike Philiphs vagyok. A név hallatára engem elöntött a sepsiszentgyörgyi vér és hirtelen rákérdeztem:
– Miféle? – mire ő észhez tért:
– Bocsánat, Fülöp Misi vagyok!
Ezek után gyorsan követték egymást az események.
– Voltál katona? Tudsz lőni?
– Voltam, de sörétessel még nem lőttem.
– Na szakikám, itt a fegyver! Ez az eleje, ez a hátulja, ide bedugod a hüvelyt, onnan a bunkerből repül ki a korong 60 mérföldes sebességgel, amelyet igyekezz elkapni, amíg emelkedik! Itt a lőszer.
Mindez olyan sebességgel történt, hogy gondolkodni se volt időm. Ők ketten ott álltak a hátam mögött, én meg csak lőttem. Mire magamhoz tértem, 17 sörét a huszonötből porrá lett.
– Született tehetség vagy! Gratulálunk! – mondták, aztán
Fülöp adott egy névjegykártyát és így szólt hozzám:
– Alkalom adtán keress fel!
Akkor még nem sejtettem, hogy azokban a percekben, ott a korongkilövő pálya szélén megfogott az átok: „Amíg élsz, a vadászfegyver ki ne essen a kezedből!”
Nem bírtam magammal, és a következő napokban bementem újdonsült barátomhoz, Fülöphöz, aki, mellesleg, egy jól menő televíziókat forgalmazó üzlet tulajdonosa volt. Találkozásunk első perceiben elémbe tett egy gyönyörű kemény bőrtokot. Kinyitottam és egy pillanatig tágra nyílt szemekkel meredtem a teljes méltóságában benne fekvő Winchester 101 kombo-szettre: trap-cső, skeet-cső, különböző szűkítőkkel; gyönyörű diófatus, teljes gravírozás! Lélegzetállító!
– Az ára ezerszáz dollár. Nem muszáj, most kifizesd! Próbáld ki, majd megegyezünk! – és kituszkolt az ajtón.
Teljesen kábán indultam el hazafelé. A fegyver a kocsimban, az ára majdnem egy havi fizetésem… Miből fogom én ezt kifizetni? Hogy állítsak vele haza?
Visszafordítottam az autót, és meg se álltam Fülöp Misiig. Álmaim fegyverét letettem az asztalára. Ő rám nézett, szó nélkül is megértettük egymást. Felém nyújtott egy szórólapot, amelyen a Torontó környéki lőterek voltak feltűntetve. Az egyiket bekarikázta, ráírt egy dátumot és annyit mondott: Amikor találkozunk, majd mindent megbeszélünk! Akkor, azokban a felejthetetlen pillanatokban kezdődött köztünk egy olyan barátság, amely kiállta az idők próbáját. Ma már Fülöp Misi barátom az égi mezőkön üldözi a foglyokat, de onnan is le-leszól, ha hibázom: Te barom, hát így kell fogni azt a puskát?
Szeretek vadászni. Élvezem, ahogy a vadászösztön hatalmába kerít. Olyankor minden idegszálam pattanásig feszül, és ha rövid ideig is bár, de ragadozónak érezhetem magam. Igazi vadásznak, aki nem kísérőjének utasítására lövi le a kijelölt vadat, mert csak ennyire futja a pénzéből. Nem, nem az a vadász, aki a kitett lótetemből lakmározó medve vagy farkas mellé lő harminc méter távolságról a kényelmes lesházból. Az ilyen, csak gyűjtögető. Addig gyűjti a trófeákat szobája falán, amíg a pénze engedi, hadd hirdessék vadász glóriáját! Olyan ragadozó szeretek lenni, aki 50 kilométernyi hajtás után éjjel még megnézi, hogy merre járt a vad, hogy másnap eléje mehessen!
**
A legtöbb kanadai vadász álma, egy vadlibavadászat. Talán azért, mert ez a kontinens a vadlibák hazája, vagy magáért a vadászat izgalmáért…!?
A vadliba vadászata a következőképpen zajlik: Általában kis csoportokban vadászunk. Kiteszünk 10-20 műlibát, és szakértelemmel hívni kezdjük a libarajt. Nagyon kell ám libául tudni, mert másképp nem megy. Aztán várunk, miközben igyekszünk földhöz lapulva a libák számára észrevétlenné válni, mert minden liba mind a két szemével a veszélyt keresi.
A kanadai lúd, amelyre a mi vidékünkön vadászunk, a hetvenes években védett vadként szerepelt. Mára már úgy elszaporodtak, és olyan jól alkalmazkodnak a civilizált világhoz, hogy szinte lehetetlenség tőlük megszabadulni. Egy felnőtt liba minden nap egy fél kiló ürüléket hagy maga után, ami felégeti a parkokat, a golf pályákat és minden helyet, ahol fű terem.
A hetvenes években a vadliba vadásztatása az indián bennszülött lakosságra hárult. Egy háromnapos libavadászat költsége ezerkétszáz dollárnál kezdődött ott helyben. Akkoriban nekünk nem volt lehetőségünk benevezni egy ilyen libavadászatra, de a vágy nem hagyott nyugodni. Egy tizennégy napos libavadászat az otthonodtól ezerötszáz kilométerre, nem csak egy egyszerű vadászat. Ez már egy expedíció a maga anyagi befektetéseivel, logisztikájával.
A terület, ahol bennünket a vadlibák vártak (…), Torontótól ezerötszáz kilométerre fekszik. Ebből hétszáz kilométer járható autóval, onnan nincs tovább út. A távolság többi részét vonattal, majd csónakkal teheted meg. Ennek az útnak a végén elérsz a Cree indiánok földjére, amely a lábad előtt terül el minden szépségével és nyomorúságával. Négyen indultunk erre a nagy kalandra 1976-ban: Fülöp Misi, Lou Calligaro, Horváth Laci bácsi és én. Fülöp Misi és Horváth Laci bácsi, már egy évvel előbb elindult volt szóbeszéd alapján, libát vadászni a James Bay partjára. Akkor majdnem odavesztek mind a ketten. Ugyanis az történt, hogy Fülöp vásárolt egy sátrat, amilyent a kincskeresők használnak. A kályhacső kimenetelén azonban nem volt azbesztszigetelés és a sátor leégett. Fedél nélkül maradtak. Mindez ottartózkodásuk utolsó napján történt. Sebaj – gondolták –úgyis megy értük az indián teherkenus, aki bevitte őket… Így szólt a megegyezés. Az indián azonban nem ment sem aznap, sem másnap, se azután. Ha a vadászati felügyelő nem jár arra, akkor nem hívhattak volna meg engem egy év múlva életem első nagy kalandjára, a Cree indiánok földjére, a nagy vadlibavadászatra, amelynek emléke örök marad számomra.
Fülöpnek volt egy 6méter hosszú mélymerülésű, terepszínű, alumínium csónakja két huszonöt lóerős Johnson motorral felszerelve. Velem vetetett egy 5 méteres mélymerülésű, 35 lóerős motoros csónakot. Mindezek mellett felkészültünk tizennégy napra sátorral, hálózsákkal, étellel, itallal, október havának megfelelő ruházattal és elindultunk.
Az első hétszáz kilométer autóút után Cochraneben egy fakitermelő kisvároskában, amely vasúti csomópont is volt, felszálltunk a Polar Bear Express nevű vonatra, amely Moosoneeig vitt. Ide autóút nem vezet, a vonat ott állt meg mindenkinek, ahová a jegye szólt. Miután a csónakokat beraktuk egy tehervagonba, kényelmesen elhelyezkedtünk a személyvagon fapadjain. Utazásunk ideje alatt indiánok, trapperek, jávorvadászok szálltak le és fel. A táj lapos és unalmas volt. Kezdetben összefüggő fenyvesek, amelyek aztán észak felé haladva egyre törpültek, míg teljesen el nem tűntek a szemünk elől. Kevesen voltunk és vonatunk, amely kétnaponként indult oda –vissza, nyolc órán át zötyögött lassú tempóban.
Moosonee ez az érdekes nagy falu, szinte város, benszülött népével, annak nyelvével, kultúrájával a Moose river partján fekszik, amely a James Baybe folyóba ömlik. Ebbe az autókkal zsúfolt helyiségbe érkeztünk meg nyolc óra utazás után, amely idő alatt nagy reményekkel hallgattam társaim előző évi vadászkalandjait.
Amikor megérkeztünk, döbbenten vettük tudomásul, hogy Cochraneban elfelejtették a szerelvényhez csatolni azt a tehervagont, amely poggyászainkat hozta volna érkezésünk színhelyére. Égbe ugró vérnyomásunkon csak egy alapos érvágás segíthetett volna…! Volt azonban vadásztársaságunkban egy ügyvéd, aki azt ígérte, hogy kiharcol a vasúttól egy komoly kártérítést, de hát, az erősebb kutya törvénye…
Mivel a vonat csak kétnaponként közlekedett, választanunk kellett, hogy Moosoneeban maradunk a saját költségünkön, vagy a vasút költségén visszavisznek Cochranéba. Mi az utóbbit választottuk, csak így lehetettünk biztosak, hogy másnap tényleg a vonathoz csatolják poggyászunkkal a tehervagont.
Visszahozott tehát a vonat oda, ahonnan elvitt bennünket. Időnkből kitelt, elővettük hát fegyvereinket és kimentünk egy közeli tó partjára, hogy kipróbáljuk vízre lőve hogy hord a puska? Nekem egy Ithaca nevű fél automata fegyverem volt gyári libalőszerekkel, amelyről az első lövés után Fülöp barátom megállapította, hogy én a gyári lőszeremmel nem fogok sokra menni! Adott nekem egy általa gyártott bikás libalőszert, amely becsületesen megtámasztotta a vállamat. Amikor fel akartam húzni a fegyvert a második lövéshez, nem találtam a felhúzó bütyköt. A bikás lőszer úgy kivágta, hogy se szárazon se vízen nem találtuk meg. Nagyon elkenődtem, mert nem így volt szándékomban szembenézni a libákkal! Fülöp azzal vigasztalt, semmi baj, egy százas szeggel is fel lehet húzni! Reggel a vonat indulása előtt a helyi üzletben vásároltam három százas szeget. Fülöp fagylaltot akart enni és azt javasolta, vegyünk egyet-egyet. Amikor elindultunk otthonról, a költségvetést úgy állítottuk össze, hogy mindenki betett a borítékba egy százast, ahonnan fedezni fogunk minden közös költséget. Ezért én azt feleltem a barátomnak, nekem fagylalt nem kell, helyette veszek egy mosogatószert, mivel rám ruházták a mosogatást. Erre kezdi fejtegetni az ő elméletét, hogy ilyen helyen nincs szükség mosogatószerre, mert a vízparti finom homok is megteszi! Egyszerű a megoldás, válaszoltam én, vagy lesz mosogatószer, vagy te fogsz mosogatni homokkal! Ő győzött!
Végre útnak indultunk és annak rendje és módja szerint újból megérkeztünk Moosoneeba. A vasútállomáson megkértünk egy indiánt, teherautójával vigyen le csomagostól a partra. Meg is tette jó pénzért. Aztán hajóra szálltunk. A tőlünk csak látótávolságra lévő Shipsands szigetéig az út csónakkal jó két órát tartott. Ez a sziget egy vadvédelmi rezervátum, amely biztosítja a százezer költöző libaraj nyugalmát. Innen repülnek ki a libák minden reggel a dagály után visszamaradt területre csipegetni. Mivel bejövetelünk az előírtnál több ideig tartott, egy részen csak a dagály csúcspontjakor tudtunk átjutni. Így majdnem besötétedett, amikor megérkeztünk.
Maga a terület lapos, csak imitt-amott látható egy-egy fűzfaliget alig pár méternyi magas koronával. Itt más fa nem is él meg. A hely, amelyen feljön és visszahúzódik a dagály vízmosásos árkokkal szabdalt. Egy ilyen vízmosásos árkon kötöttünk ki, amelytől nem messze feltűnt egy két méter magas emelkedés, az egész terület legmagasabb része. Ezen az emelkedésen vertünk sátrat.
Én Horváth Laci bácsival laktam egy sátorban. Egy fél óra se kellett és a mi egyszerű építményünk készen állt befogadásunkra. Felfújtuk a gumimatracot, bedobáltuk a hálózsákokat, miközben azt is figyeltük, hogy haladnak társaink. Amit náluk láttunk, az kész katasztrófa volt! Az egy évvel előtti „leégés” tanulságai alapján Fülöp új sátrat vásárolt, még komolyabbat, mint az ezelőtti. A nehéz sátorponyvából készült „palotának” az ablakait levarratta és bekente folyékony szilikonnal. A kémény kimenetelét most vastag azbesztszigetelés vette körül. A sátorhoz járuló vascsövek, amelyek embertelenül nehezek voltak, egy órával a nagy „honfoglalás” után még rendezetlen halomban hevertek, miután kétszer is összerakták és szétszedték, majd újból nekiláttak összerakni őket. Későre járt már, amikor a viharlámpák fényénél végül sikerült felállítani a nagy alkotmányt magyar-olasz és angol értelmező szótár segítségével. Miközben holt fáradtan vacsoráztunk, elkészítettük a másnapi terepismerkedési haditervet is. Mire én ágyba kerültem, Laci bácsi már békésen aludt. Másnap reggel felkeléskor mit látnak szemeim: az öregúr leveti pizsamáját és alatta ott van rajta a nagykabátja. Kérdésemre, hogy melyik úri divat szerint öltözik vagy vetkőzik, azt felelte, pizsama nélkül ő nem bújik ágyba, legyen alatta akár nagykabát is! Halála után a felesége nekem ajándékozta azt a bicskáját, amelyikkel az öregúr végig harcolta a világháborút. Azóta lakóautómban őrzöm ezt a bicskát. Amíg élek, elkísér útjaimon. Minden utazáskor rászólok: Papám, szedje magát, mert indulunk! Apámmal volt egyidős.
Reggeli után Fülöp barátom nekiállott mosogatni. A sátor előtt keményen súrolta a pléhtányért egy régi zoknival, amikor olasz társunk rákérdezett:
– Hát te mit csinálsz? Mire ő:
– Nem látod, mosogatok magyar módra!
Erre az olasz nagyhangon hahotázni kezdett. Éjjeli pisilésekor épp azt a zoknit célozta meg.
Ismerkedésünk is a területtel nagyon egyszerűen történt, mint minden Fülöpnél. Egy nap alatt körbehordozott egy akkora területen, mint amit a szem befog. Ha emelkedik a víz a csatornákban – mondta tréfát nem ismerve –, sipirc haza, ha nem akartok tizenkét órát várni, amíg újra leapad! Aztán este kijelentette, hogy másnap ott vadászol, ahol akarsz, azt teszel, amit jónak látsz és még enyhe iróniával hozzátette, ha meglövöd a megengedett tíz libát, akkor megcsókolom a seggedet! Első libavadászat, első vadásztanácsok… De hát, el kellett kezdeni valahogy!
Másnap reggel elindultam vadlibát vadászni. Kémleltem az eget, próbáltam kifürkészni, merre is repülnek a libák, és főleg azon járt az eszem, hova és hogy bújjak el. A visszahúzódott területet borító sártengerben úgy cuppogott a csizmám, hogy néha ki se tudtam húzni belőle. Lövéseket nem hallottam, így nem sejtettem, merre mehettek a többiek. Ebben a helyzetben felmértem vadászsorsomat és átcikázott agyamon a gondolat, hogy a vagonnyi pénz a csónakért, a sátorért, élelemért, lőszerért mind hagyján lenne, de ha nem lövök egy libát se, mi lesz a vadásztudományommal és a büszkeségemmel…?! Mert, ha Fülöp hazaér…, oda a jó hírem!
Tőlünk nem messze állt az ügyvédnek és barátjának a közös sátra, távolabb tanyázott az indián vadászpár Whiskey Joe és felesége. Egy belső sugallat arra késztetett, hogy menjek arra, amerre az indián vadászik. Ő ennek a földnek a szülöttje, vadászat a mestersége, hadd lássuk, ő mit csinál?
Amint feléje közeledek, látom, hogy igen rafinált módon vadászik. Egy kis ásóval belevág két oldalról az iszapos földbe és felfordítja. A kifordított föld olyan alakú, mint a liba háta. A kupac elejére beleszúr egy darab fűzfavesszőt, amelyre kevés WC papírt teker, az a liba feje. A kupac tetejére is tesz egy csík papírt, ami messziről úgy látszik, mint egy legelő libaraj. Aztán minden segédeszköz nélkül szájjal kezdi hívni a libákat. Amikor én odaértem, már vagy tíz liba hevert mellette. Ásóm nem volt, a papír is másra kellett, így nem maradt más, mint jól megtanulni a libanyelvet.
Este, amikor beértem a tanyánkra, társaim libái már ott sorakoztak feltűzve a „libafára”. Tőlem pedig ilyeneket kérdeztek, hogy nyaralni jöttem-e, és még más ehhez hasonlókat …, de hát a vadásznyelvet csak a vadász beszéli és érti!
A következő nap is hasonlóképpen indult. Libák repültek erre is arra is. Hogy lehet itt elbújni, hogy a liba észre ne vegyen!? Mert ha én egyszer a sárba belebújok, az addig ki nem jön a ruhámból, amíg az a mosógéppel nem találkozik. Tájékozódással kezdtem hát ezt a napot is, és menet közben szorgalmasan gyakoroltam a libák dalát. Addig-addig, míg egyszer csak választ hallottam, mire belém fagyott a lé. Átvillant az agyamon, hogy lefekszem a sárba, legyen, ami lesz! Egy pillantást vetettem terepszínű ruhámra, de mielőtt megmozdultam volna, hogy hasra vágjam magam, egy gondolat leállított. Hisz minden állat, így a liba is, a mozgást szúrja ki leghamarabb. Míg ott álltam mozdulatlanságba merevedve, egy magányos libát pillantottam meg repülni a láthatáron. Gondoltam, most kipróbálom magam a libahang művészetében. (Amikor Fülöpnek bemutattam, hogy az indián hogy hív, kiröhögött és azt mondta, akkor kellett volna, ezt gyakoroljam, amikor mutált a hangom.) Mivel Fülöp most nem volt ott, nem volt veszteni valóm, hát áhitatos libahangon belebőgtem a levegőbe. És mit ad az Ég! Egy liba messziről a hang felé fordult. Tudom, az imádság nem sokat segít, ha az Ő teremtményének életét akarom kioltani. Én mégis, mint amikor egy repülőgépet a földről irányítanak így rimánkodtam: egy kicsit jobbra, most egy kicsit balra! Add, Uramisten, csak el ne forduljon más irányba! És repült a szerencsétlen egyenesen felém, mintha egyetlen vigaszt az én hangom jelentett volna számára. Akkor meghúztam a ravaszt! Máig se tudom hogyan, mert sem libát, sem csöveget nem láttam, csak annyit tudtam, hogy: na most! Azt sejtettem, hogy kétszer lőttem, mert kettőt tettem a csőbe és nem maradt benne semmi. A liba tovább repült, de láttam, hogy kapott, mert veszített a magasságából. Se a víz, se a tábor felé nem repült, de ez már engem nem érdekelt. Tudtam, hogy egyszer földet ér. Csak jól jegyezzem meg azt a pontot, aztán irány az apport! Úgy is történt. Elvitorlázott úgy egy kilométert, s aztán lezuhant. Én lézeregyenest neki! Fiatal állat volt, elvesztette a támaszát és hitt bennem … Mi mást mondhatnék? Bocsánatot kértem tőle. Mire felvettem, már jócskán eltelt az idő, esteledett. Hamar rájöttem, hogy baj van, mert még messze voltam a tábortól és a víz már szemmel láthatóan emelkedett az árkokban. Hiába léptem ki jó erősen, a vége felé már átdobtam puskát s libát, hogy mellig érő gumicsizmámban valahogy átgázolhassak a vízen. Sikerült is, kivéve az utolsó csatornát. A startolásnál megcsúsztam, a landolásnál gumicsizmám megtelt vízzel, kiüríteni már nem volt érdemes, mert csak pár méter volt még a sátrakig. Úgy állítottam be, mint Michelin a gumiember, egyik vállamon a libával a másikon a puskával, de olyan diadallal, hogy Napoleon is megirigyelhette volna!
Másnap a szárítkozás nevében telt el. Eléggé restelltem, hogy nem megyek ki vadászni, de meg kellett szárítanom a ruháimat és főleg a csizmámat, különösen, hogy aznap az októberi Nap is sporlósra állította magát. A többieknek azt mondtam, menjenek csak előre, később én is jövök.
Megvártam, amíg mindenki elment, aztán lassan előjöttem. Amint óvatosan megyek ki a dolgomra, hallom a Fülöp hangját az indián sátorból. Ejnye, ez érdekes lehet! – gondolom – és közelebb lépek. Hát Uram Isten, olyasmit hallok előkészületben, amit csak a hitvesi ágyban szoktunk cselekedni … Elkuncoghattam magam, mert abban a pillanatban, mint az ármány úgy süvített ki Fülöp a sátorból, olyasmiket dadogva, hogy: Vadászni jöttél, vagy spionkodni?
Én nem róvom fel ezt neki, mert szegény feje, éppen két feleség között tengődött abban az időben …!
Aznap este észrevettem, hogy az indián fűzfaágakat tép. Gondoltam, kilesem, mi a szándéka velük? Hajnalban, amikor indultunk, látom, hogy a hátára kötözi és akkor megértettem, hogy nem a sárba fekszik, hanem a fűzfaágakra!
Amint mendegéltem kifelé, megfigyeltem, hogy igen szép számban röpködnek a libák. Amíg saccolgattam, hogy milyen messze lehetnek, hogy juthatnék oda, egyszer csak repülőzúgást hallok. Mi lesz ebből, gondolom magamban, amikor látom, hogy a vízi repülőgép felzavart egy jó nagy libarajt, amely egyenesen felém tart. A közelemben volt egy víz sodorta korhadt fagyökér, elég nagy ahhoz, hogy a vonalaimat megtörje. A csapat közeledett felém, alacsonyan szállt, úgy ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nem kellett irányítanom, hogy kicsit jobbra, kicsit balra, zsinórban egyenesen felém tartottak. Hidegvérrel meghúztam a ravaszt. Az egyik liba összekapja magát. Kitör köztük a pánik. Húznának a magasba, de nem sikerül. Összekapja magát a második, utána a harmadik. Elönt a meleg, amikor látom, hogy a láthatáron megint mozgolódnak a libák. Kiszaladok a gyökér mögül, hogy a többit összeszedjem. A két első dögre esett, elég közel hozzám, a másik kissé távolabb és sebesült. Szaladok érte, amikor látom, hogy a távoli libaraj ismét felkel és irány felém! Felkapom a sebesültet és vissza a gyökér mellé, miközben tekerem a nyakát a szerencsétlennek, múlna ki már, hogy ne szenvedjen!
A felém tartó libaraj kiszúrt engem, mert az utolsó pillanatban irányt változtatott. Pedig milyen jó lett volna még három! Igaz, nem tudom, hogy cipeltem volna haza őket, de hej, milyen jól esett volna látni Fülöp barátom arcát, amint megállok előtte és bejelentem, hogy: „Megvan a tíz liba! Áll még az alku?” Mindegy, úgy van jól, ahogy van! Felveszem a két libát, de hol a harmadik? Szétnézek, de sehol se találom. Hát csak tudom, hogy hármat lőttem! Egyszer aztán látom, hogy a látóhatár vonalán gyalogol az én libám, de nem abba az irányba, amerre nekem mennem kellett volna. Fogom hát a fegyvert és a két libával hosszú lépésekkel elindulok a harmadik felé. A liba csak megy, mintha ez életfontosságú lenne számára. Én lassan közeledek, és egy idő után beérem. Ledobom a másik kettőt, fogom a fegyvert, de végül úgy döntök, kapott már eleget, nem töltöm még többel. A liba még mindig egyenes vonalban előttem lépked kitartóan, egyenletes ritmusban. Kétszer is felemelem a fegyvert, hogy végezzek vele, de nem megy. Amikor úgy tíz méterre lehettünk egymástól, a liba felém fordult. A sok csavarástól hosszú nyakáról lesirült a bőr. Olyan méltóságteljes tartással állt meg előttem, amelyet addig sem embernél se állatnál még nem tapasztaltam. Egyenesen a szemembe nézett. Valahol olvastam, hogy ha a kutya a szemedbe néz, az dominálást jele. A másfelé irányított tekintet a medve etikában megadást jelent. De mi a helyzet a libával? Néz a liba egyenesen a szemembe. Félelemnek, könyörgésnek tekintetében semmi jele. Kezdek méltatlankodni. Hát nem tudja ez a liba, hogy én ki vagyok? Én az ember vagyok, akinek törvény által megadatott a jog, hogy elvegyem az ő életét! Hogy mer ő így viselkedni velem? Miért nem fél? Miért nem reszket? Miért nem bújik el? Ahelyett, hogy menekülne, szembefordul a halállal és a szemébe néz. Mert a halált én jelentettem számára.
Ez a helyzet gyermekkoromat juttatta eszembe, amikor a csínytevéseinkért járó büntetés elkerülése végett bocsánatért könyörögtünk anyánkhoz. Volt, amikor segített, de legtöbbször kimérték ránk a büntetést megalázkodó könyörgésünk ellenére is. Ez a liba azonban nem könyörög. Méltóságos tartásával megaláz engem, az erősebbet. Tudja, hogy én vagyok az, aki őt megkínoztam, érzi, hogy a halált jelentem számára, és mégis mer szembe fordul velem. A szemembe mer nézni bátran, feltartott fejjel, mintha azt mondaná: Itt vagyok! Fejezd be, ember, amit elkezdtél!
Ott állott kétméternyire előttem, mozdulatlanul, döntésemre várva.
Mit tegyek? Ha nem végzek vele, ha itt hagyom, akkor nem mossa le rólam az idő, hogy hagytam magam legyőzni egy buta liba által. Bevégeztem hát, amit elkezdtem.
Így szól a története első libavadászatomnak, amelynek kalandos tanulsága maradandó élményt vésett emlékezetembe.
Legutóbbi módosítás: 2009.01.22. @ 17:45 :: M.Simon Katalin
