Behunyt szememmel most is látom
apám nagyran?tt árnyékát a házon.
gyermekként ámuló szemekkel várom,
hogy átlépjen egyszer a házon.
aztán az er?s bal keze
a csillagokat hozza le.
közben homlokán a lusta cseppek,
a t?z fényében cseperedtek.
már tudom, hogy nem lép át a házon,
a csillagokat máshol találom
csak áll, el?tte kis kohóban
izzik vörösl? fénnyel az acél
hangjára éhes fülemben újra
a kalapács zenél
dinn, dann, dinn, dann dann, dann, dann
hallom szakadatlan
közben vakmer?n röpülve,
szemembe hull egy pörnye
tüdeje kapkodó zihálással
megtelik újra és újra a gázzal
kristályszilánkok ezrei,
mint rózsafüzért gyöngyei
tüdejét lassan ellepik
napjai gyémántcsillagait
fekete felh?k elviszik.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Matos Maja