Akkor este az ezernyi t?zrakás nappali fényt bocsátott a városra. A nép együtt ünnepelt a nagyasszonnyal és kíséretével. Erzsébet csak integetett az embereknek a vár udvarán, majd gyorsan behúzódott. Elég volt a fényb?l, még erre nem volt teljesen felkészülve. Szobájába sietett és írószerszámot hozatott.
– Katalin, levelet szeretnék írni a fiamnak! – szólította bels? cselédjét, miközben átfagyott lábait próbálta felmelegíteni a kandalló parazsánál.
– Igen, asszonyom! Hozom a tollat, tintát – sürgöl?dött örömmel a lány. Térült-fordult, rokolyája csak úgy repült utána. Hiába, nagy tisztesség érte ?t is. A király anyjának a szolgálója lehet.
– Egy kupa vörösbort is meginnék, ha jól felforralod, te lány!
– Felforralom én szívesen, hozom is rögvest. – Az asszonya közben a gyertyavilágításnál hozzáfogott a levélíráshoz. Nehézkesen sercegett a lúdtoll a papíron, csöpögött a tinta. A türelmetlen, fáradt kezeknek nem ment most könnyen az írás. Csak az agya járt gyorsan, gondolatai sebeskedtek, keze igen lassúnak bizonyult. De végül a nyugtató forró bor hatására mégiscsak szívhez szóló levél kerekedett.
„Édes fiam!
Ezúton értesítelek, hogy Magyarország királya lettél, szerelmetes gyermekem! Sikerült fájó szívemnek egy kis megnyugvásra lelni, abban a pillanatban, amikor ez eldöntetett. Benned él számomra tovább apád, az én drága férjem, és bátyád, másik szerelmetes fiam emléke. Az Úr kárpótlást adott benned értük. Ezernégyszázövenhét január havának huszonnegyedik napján király lett a fiam, Mátyás, a holló testvére. Köszönöm Uram!”
Erzsébet amikor ezt a levelet írta fiának prágai fogságába, nem volt hideg fej? harcos nagyasszony, hanem ?sz hajú, megtört, férjét és gyermekét sirató özvegy. De boldog anyja is volt egy királynak. Sírt és nevetett egyszerre. Hatalmas munkát végzett, nem asszonynak valót, sikeresen. Most a végén összeomlott. Persze nem tarthatott ez a gyengeség sokáig, csak pillanatokig, percekig. Hisz megnyugvást csak az elmúlás hozhatott. Addig a szíve tele aggodalommal, gyásszal, örök feketén. Er?teljes kopogásra tért vissza a jelen id?be. Szilágyi csörtetett be.
– Húgom, nem pihenhetünk, tudod, ugye?
– Hallgatlak bátyám!
– Meg kell szerveznünk a követséget a Prágai udvarba, és az új király fogadását.
– Vezesse ?ket Vitéz János, a h? barát. Gyere bátyám, ülj le, beszélgessünk, örömködjünk egy kicsit.
– Nagy a feladat, Erzsébet! Nincs itt id? örömködésre. Egy kormányzónak állandóan f? a feje. De mit szólsz ahhoz a törvényekhez, amit meghoztunk? És mindezt Mátyás nevében?
– Nem veszélytelen dolog ez bátyám! Ezek a törvények a nemeseket támogatják a rendekkel szemben, de meg is kötik a király kezét. Feladatot adnak neki, mint az ország egyszemélyi véd?je, de az eszközt kiveszik a kezéb?l. Mib?l, ha üres a bugyelláris? Olvadjon tovább Hunyadi aranya? Nem vethet ki rendkívüli adót, nem hívhatja harcba a nemeseket? Maga lesz ez a király a nagy embertelenségben? Ki lesz, aki mellette áll? Nem jól van ez így, Mihály!
– Édes húgom, mit féltesz te egy gyermeken? Hisz Mátyás gyerek királya az országnak, ezeken a nehézségeken nekem kell túl lenni, aki helyette kormányoz. De hiszem, ha félsz. Bízz meg bennem, eddig is fiad érdekében cselekedtem, ezután is így teszek. A te családod az enyém is, míg világ a világ – dörzsölgette a kezét a kandalló mellett az aprótermet?, szúrós szem? nagyúr. Vagy a jól végzett munka öröme, vagy a jöv?, bár még az is lehet, hogy a hideg id? késztette rá. A jó báty már rózsaszínben látta a jöv?t. Nem véletlen. Hatalmas el?relépés ez egy kisnemesnek, és tett is érte. A jól végzett munka meghozta gyümölcsét, és hogy ebben a dologban Mátyás lenne a f? személy, azt igyekezett elfelejteni. Gyerek még, majd betanul az uralkodásba mellette. De a hatalmat gyenge, kamasz kezekbe korai lenne belerakni. Ilyesfajta gondolatok jártak Szilágyi uram fejében. Hogy azután jól gondolta-e, azt majd eldönti a jöv?. Most hitt benne tiszta szívvel, és nem kevés érdekkel.
– Elköszönök Önt?l, asszonyom! Aludjon jól! Mától egy király anyja, úgy vigyázzon magára. Imádott fia el?tt hajbókolnia kell! – viccel?dött Mihály egy kicsit, majd gyengéden hozzátette:
– Édes húgom, a király fogadásán neked is részt kell venni! Pihenj, melegítsd meg fázó tagjaid. Holnapután indulunk érte! – és egy csókot nyomott a fáradt asszony homlokára. – De szép még így is, megtörten, fáradtan -, gondolta szeretettel.
Csillámlott a téli nap a havas háztet?kön. Füstöltek a kémények, a hideg szinte repesztette a házak falait, a gondolkodó elmét. Amikor a fiú felébredt, kellemes meleg árasztotta el az eddig fogatvacogtató szobáját, és az ágy szélén két gömböly? kart látott, amint egy forró tejjel teli kupát nyújtogat felé.
– Itt a reggelije, fiatalúr! – mosolygott rá Szavéta kalácsképe. Megdörzsölte gyorsan a szemét, jól lát, jól hall? De minden rendben volt, ha csak az nem t?nt valamiféle furcsaságnak, ahogy a szolgáló ott ült pár centire mellette.
– Te is a tejhez tartozol, Szavéta? – kérdezte mosolyogva.
– Ahogy az úr akarja! – kacérkodott.
– Szóval szabad a vásár? Ej de szép nap ez a mai! – gyorsan lenyelte a tejet és fészket rakott a lánynak maga mellett. Az pedig szeretgette, babusgatta egy kicsit, de hamarosan el?bujt a gyerekb?l a férfi. Akkor aztán lett Szavétának ne mulass! Habár, ahogy alakult a dolog, mintha nem is nagyon bánta volna. Egy jó óra múlva nevet? szemmel, kielégülten kecmeregtek ki az ágyból
– Megyek Úrfi, mert már biztosan keresnek, még a végén azt hiszik elveszejtett az erdei manó – kacagott a lány.
– Tündér vagy te, Szavéta, igazi tündér. Visszavárlak ám! – kedveskedett.
– Jövök, ahogy tudok, várjon csak! – penderült ki az ajtón sebbel-lobbal. A fiú gyorsan felöltözött, épp hogy befejezte, kopogtak az ajtón.
– Bújj be!
– Uram! Kunigunda kisasszonyka kéreti, hogy lovagoljon ki vele ebben a gyönyör? id?ben – szólt be Ábris.
– Mondd meg a kisasszonynak, hogy azonnal indulok – próbált komoly lenni több-kevesebb sikerrel, mert a mai napja, úgy t?nik, sok élvezetet tartogat a számára. Igyekezett egy kicsit a gondolatait rendezni, hisz tegnap óta v?legény, és most a menyasszonya hívja. Reggel err?l egy rövid id?re megfeledkezett. De hát mindennek megvan a maga helye-ideje. Most ennek van. Igyekezett is helytállni becsületesen, és nem is esett nehezére. Ahogy meglátta csillogó szemeit, sz?ke haját, máris úgy érezte, mindig is erre vágyott. Egy ilyen szépségre.
– Jó reggelt, uram! – mosolygott a lova hátáról.
– Szerbusz, te lány! Gyönyör? vagy ma reggel! – udvariaskodott az alig férfi.
– Köszönöm, uram, a kedvességét! De ön nagyon kipihentnek látszik! – kedveskedett ? is egy kicsit.
– Talán csak nem gúnyolódsz velem? – jutott eszébe Mátyásnak a reggeli ébresztés.
– Dehogy, dehogy! – kacagott.
– Gyí te! Gyí te! Na akkor induljunk – csapkodta meg a lovát a fiú.
– Lássuk, merre vezet az útja, vitézem?
– Csak feléd, kisasszony egyenesen – így év?dtek, miközben kiértek a várból. Már az utcák tele voltak népekkel. Gyorsan ugráltak el a lovak el?l, és bámulva gyönyörködtek a két el?kel? fiatalban.
– Azt a hétszázát! Ilyen asszony kellene nekem – ábrándozott hangosan a pékség el?tt lebzsel? inas.
– No csak, no csak! Odébb az agarakkal! Mi vagy te? Tán csak nem álruhás herceg, hogy ilyen igényeid vannak? – kiabált ki neki a mester.
– Na gyere csak befelé, mert elgémberedik a kezed a nagy semmittevésben! Ez a szép lány elkelt tegnap. Nézegess csak szét a földközelben, semmirekell? inasa! – a két fiatal pedig, ahogy kiért a város falai közül a Moldva partján elterül? rétre, vágtába kezdett. Repítette ?ket a boldogság, a szerelem, az együttlét öröme.
Egyik este, éppen vacsorára készül?dött, amikor halk kopogás hallatszott az ablak fel?l. A holló! Gyorsan kinyitotta. Mindig örült a madár megjelenésének, a jöv?t látta benne. A sötét tollak közül most egy világos tekercs t?nt el?. A madár magasra emelte a cs?rét, nyújtotta az apró csomagot. Mátyás csodálkozva vette kézbe, nem is volt ideje köszönteni a vendégét, az huss, elröpült. A levél anyjától jött. Ahogy elolvasta a girbe-gurba, pecsétes sorokat, szíve igencsak hevesen kezdett kalimpálni. Királlyá választották, írta a nagyasszony! Dermedten állt egy pillanatig, de nem volt sok ideje, mert Ábris beszólt, hogy igyekezzen, mert a György úr várja a vacsora asztalnál.
– Igencsak megéheztem én is, sietek, szólj az Úrnak Ábris! – szüksége volt még egy kis id?re, hogy arcát kell?képpen rendezze. Nem szerette volna, ha bárki látná rajta a megillet?dést. Hatalmas Úr lett, figyelmeznie kellett jobban magára. Hamar összeszedte magát, és ment a nagyterembe. Pogyebrád láthatóan már értesült a nyertes személyér?l, mert az asztalf?re ültette, és ünnepélyesen köszöntötte.
– „Üdvöz légy Mátyás, Magyarországnak királya! Üdvöz légy! Téged az isteni gondviselés, nem pedig emberek tanácsa tett fejedelemmé! Tégedet a magyarok, édes atyádnak halhatatlan érdemeiért, tennem nemes tulajdonságaidért és nagy reménység? voltodért királynak választottak.”
– Köszönöm az üdvözlését, kormányzó uram! – a friss király arca valóban méltóságához, és a pillanathoz illend?en komoly volt. Ett?l a legels? pillanattól kezdve egészen élete utolsó pillanatáig, soha nem felejtette el, hogy ki ?. Amikor a pórnép közé vegyült, az arca akkor is mindig királyi maradt. A vacsora ezen bejelentés után vidám mederben folydogált tovább. Az asztalnál ül?k emelgették a boros kupákat, a hangulat egyre emelkedettebb lett. Mátyás is szívesen ürítgette a jó vörös borral megtöltött kelyheket. Borivó volt, de józanságát a bor soha nem tudta megingatni a helyéb?l. Talán többet mosolygott, mint ahogy ma este is. Egyre szívélyesebben tekintgetett menyasszonyára, az pedig szinte zsibbadt a büszkeségt?l, és a meghatottságtól, mert immáron ? egy valódi király menyasszonya. Az est végén igyekezett a szobájába, és végre egyedül maradni a gondolataival. Fel- alá járkált és közben hangosan morfondírozott.
– Mire nevelt engem a jó anyám? Uralkodásra szeretett volna. És mire tanított a hosszú rabság? És László feje a véres porban? És mire oktattak nevel?im? Milyen ember a magyarok királya? Milyen ember vagyok én? – hirtelen megrázta a fejét, és válaszolt is magának.
– Kemény ember lettem! Megtanultam, hogy rögtön eltaposnak, ha nem én vagyok az er?sebb. Ha nem az én eszem jár gyorsabban, becsapnak! Nem számít, hogy király lettem, csak az számít, mit teszek majd ezzel az adománnyal. Ki segít majd nekem? – ebben a pillanatban az ablakon megint halkan kopogtak.
– Itt vagy, te fekete madár megint? – de amikor kinyitotta az ablakot, senkit nem látott a havas párkányon. De mintha er?t merítkezett volna valahonnan. Azután eszébe jutott egy ima. Ugyan soha nem hallotta, de most ezt kellett elmondania.
„Ó, édes Sz?z Mária,
e világnak megvilágosítója,
világosítsd meg az én lelkemet,
és ismertesd meg szent Fiaddal, Jézussal.
Ó, édességes Sz?z Mária,
mikor lelkem testemb?l eltávozik,
oltalmazz meg pokolbéli ellenségt?l,
er?sítsd meg lelkem Szentháromság hitében,
és ne hagyj engem kétségbeesnem.
Ámen.”
Az ima végén vacogva feküdt a sz?rmetakaró alá, és mély álomba merült pillanatokon belül. Amikor Ábris bejött a gyertyákat elkoppintani, már javában az igazak álmát aludta. Álma békés, és nyugalmas volt. Mintha hirtelen haza talált volna.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: P. Szabó Mária
