1)
Farkasordító hidegre, és farkast is elijeszt? kiabálásra ébredt az egyik decemberi hajnalban Mátyás. Ablaka alatt, a térdig ér? hóban két szolga veszekedett.
– Ahogy te azt elképzeled! Mindjárt úgy hókon váglak, hogy a füled nem ketté fog állni, hanem öt-hatfelé! – aki ezeket a baráti szándékkal nem kecsegtet? szavakat kiabálta, az a t?zmester lehetett. A szavait gyorsan meg is toldotta a kezében lév? husáng végével. A másik sem volt nagyon rest, eleresztette a hangját rendesen, meg a kezében lév? botot is. Lett is nagy jajveszékelés.
– Azt a ronda cseh fajtádat, aki ebbe a várba menesztett. Kitekerem a nyakadat azonmód, ha le nem teszed, azt a husángot! – a kiabálóra most már bizton rá ismert az el?kel? fogoly. A kövér t?zmester volt az. Mosolygott egy nagyot jóíz?en, mert ha jól belegondolt, a kopasz fej?, nagypocakú ember szerinte is megérdemelt egy-két jól irányzott becsalit. Az ? szobája állandóan fogvacogásra adott okot, és ezt ennek a lusta dagadt embernek köszönhette. Most pedig, hogy még fel is ébresztették hajnali álmából, duplán dühös volt a rá. Márpedig nagyon szépet álmodott. Otthon járt Hunyadvárán, és egy lányt kergetett. Így, hogy id?nek el?tte felébredt, nem tudta, kit üldözött, és miért. Illetve, hogy miért, az még csak-csak felsejlett benne. A tizenöt éves fiú lassan férfivá kezdett serdülni, és bizony álmai egyre gyakrabban vezették a lányok közelébe. Egy ilyen szépremény? álmot szakított meg most az otromba kiabálás.
– Hagyjátok azonnal abba a hangoskodást, rusnya népe – nyitotta ki els? dühében ablakát – azért lehet ebben a szobában jéggé dermedni, mert a t?zmester, f?tés helyett husángokat dobál! – azok ott lent hirtelen abbahagyták a veszekedést, és ijedten néztek fel a nyitott ablakra. Ugyan a vár foglya volt a kiabáló, de nagy becsnek örvendett, így azután kell?képpen féltek t?le.
– Uram! Bocsánatát kérem! Azonnal izzasztó meleget rettyintek a szobába! – és már rohant is a megszólított. Mátyás pedig elid?zött még egy rövid ideig az álmánál, így lassan kiderült, hogy az egyik cseh szobalánnyal álmodott. Egy húsz év körüli, pirospozsgás, fenekes, begyes leányzóval, úgynevezett Szavétával. Most, hogy így bizonyosságra lelt, gyorsan belebújt meleg b?r nadrágjába, fölé vette a sötét bársonyból készült fels? ingét, és prémes köpenyébe burkolózott. Itt Prágában fázott állandóan. Lehet persze, hogy nem a hideg tette, hisz Hunyadon sem volt enyhébb az id?járás. Talán a magány segítette hideglelését er?síteni. Ahogy az ajtaja el?tt ?rt álló bels? szolga hallotta a mocorgását, behozta a reggelit.
– Jó reggelt, nagyságos uram! Itt a forró tej, kecskesajt, és még meleg a lepény. Falatozzon jóíz?en – adta be az úrnak.
– Köszönöm Ábris! – gyorsan felmelegítette átfagyott kezét a forró tejital körbebugyolálásával. Ahol rabságának napjait töltötte, egy szerényen berendezett, apró szobája volt a prágai várnak. Egy faragott ágy, három szék, író alkalmatosság, és egy láda az összes bútorzata. Az igazi érték a kandallója lett volna, ha ez a lusta ember rendesen f?ti. Így azonban többet fagyoskodott, mint nem. A hideg falakon nem volt sz?ttes, semmiféle sz?rme, amelyik felfoghatta volna a hideget. Így is több volt ez, mint ami egy rabnak kijárt.
– Uram! Kilovagol? – készségeskedett Ábris szolga.
– Igen, reggeli után meghajtom a lovat.
– El?készítem, Uram!
– Rendben! Aztán pedig figyelj oda a t?zmesterre! Ma különösen hideg napja van az évnek, nem szeretném végig fagyoskodni.
– Figyelek, uram!
Milyen jó is hogy van egy-két jó embere, másképp hogyan bírná ki ezt a kényszer? távollétet. Fogvacogva ült fel a lova hátára, és lassan indult el a város utcáin. Még nagyon korán volt, a piac sem kezd?dött el, könnyen haladt a sz?k utcákon. Hamar kiért a városon túlra, a havas, ezercsipkés, bokrokkal tarkított mez?re. A jeges szél az arcába vágott, szinte jéggé dermesztette orrát, száját. De jól esett. Ahogy szaporázta lova lábait, úgy lett egyre melegebb. Már nem fázott, szemei is szinte felolvadtak, és eleresztették könnyeit. Nem szokott sírni, mostanában azonban néha így elérzékenyült. Nem tudta, hová tart életének folyása. Csak a gondolataiban volt szabad, cselekedeteiben nem, úgy érezte, mintha minden porcikája meg lenne kötve. Nehezen viselte a rabságot. Esténként, imája közben azt gondolta, hogy ezt Isten mérte rá, azért hogy keményedjen, így azután megköszönte neki. Tele volt feszültséggel. A hideg leveg?, és a vágtatás a lova hátán olyan érzelmeket keltett benne, hogy legszívesebben ordított volna. Ám kisgyerekkorától megtanulta fegyelmezni magát, ezért a túlburjánzott érzelmek könnyek formájában törtek el?. Vágtatott egy jó órát, majd lecsillapodva, kimelegedve visszatért a városba. Itt már elkezd?dött a reggeli zsongás. A piacon emberek tucatjai kínálták hangos szóval áruikat, szinte lépni is alig lehetett.
– Hé! Nem tud vigyázni ezzel a gebével! – kiáltotta oda neki egy vastag nyakú paraszt legény. Nem vette figyelembe. Odébb vörös bort mértek, leugrott a lováról, és megfogott egy kupát.
– Ötöt fizessen érte! – szólt a borász.
– Nesze! – kikaparta a pénzt fekete bugyellárisából – hú, de ismer?s íze van ennek a bornak, drágán is méred, honnan való?
– Hogy honnan-e? Jó szerémi bor ez! – büszkélkedett az árus. Mátyás szíve pedig hevesebben kezdett dobogni. Hazai bor! Lassan forgatta a szájában, mintha az egész otthont akarná nyelve hegyére venni.
– Köszönöm, jó ember! Rendszeresen árulsz itt?
– Itt vagyok én jó uram, minden nap. Ezt a jófajta bort úgy veszem egy magyar keresked?t?l. Minden hónapban szállít egy hordóval.
– Megkereslek máskor is.
– Isten áldja uram!
– Téged is! – vidámabb lett már, köszönhet?en a hazai ízeknek. Mosolyogva lovagolt be a várba. A szobája melegen várta. – Na, a dagadt ki tett magáért – gondolta jóles?en. El?vett egy könyvet, Hannibálról szólt, olvasta már, de nem tudott betelni vele. Ahogy eltelt a nap, de még szürkület el?tt, levelet írt anyjának. Nem panaszkodott neki soha, nem akarta szívét fájdítani. Így a levelek csak jókedvr?l, és csupa szép dolgokról szóltak. Persze, lehet, hogy anyja érzékelte a hamis szavakat, de neki így esett jól. Az a tudat, hogy anyját kímélni kell, végig kísérte egész életén. Rajongásig szerette az asszonyt.
2)
A hatalmas lovagterem, dacolva a fáklyák füstjével, viszonylag világos falazatú volt. Rendszeresen meszelték. Pogyebrád szerette a világosságot. Most már er?teljesen szürkült, az összes fáklya és gyertya égett. Hatalmas kivilágítás. Nem volt ez így minden este, de a mai este különleges. Mulatozásba torkollik majd a vacsora. Lesz tánc, dal, történeteket is mondanak. Mátyás is ünnepl?be öltözött. Miközben a gúnyáját húzta magára, arról álmodozott, hátha lát valami szép hölgyet, vagy újra látja a begyes cselédet, Szavétát.
– Mátyás! Ide gyere a lányka mellé! – szólt neki az asztalnál Pogyebrád. A kis Kunigunda, alig hétéves, cserfes leányka, ? mellé lett ültetve. Másik oldalán pedig a megtisztel? házigazda. Az asztalnokok megkezdték dolgukat. Egymás után hordták a jobbnál-jobb falatokat, borral teli kupákat.
– Szeretsz táncolni Kunigunda? – próbált a kislánnyal szót érteni.
– Szeretek, de még tanulnom kell a táncot – szerénykedett. Tetszett neki, hogy komolyan beszélnek vele. És a fiú, aki ezt kérdezte, mégsem akárki. El?kel? rab, és ez külön érdekessé tette a számára.
– Azért táncolunk ma este egyet? – érdekl?dött udvariasan Mátyás, mert bár nem erre a kislányra vágyott, mint szórakoztatóra, de ma este kezdett beletör?dni, hogy ez jut. Egyébként szép volt. Hosszú sz?ke haja a derekát verte, kék szeme, mint a napsugaras ég. Vidám, nevet?. Igazi kis úrn?. Vége már a vacsorának, jöttek a zenészek. Lehetett ropni a táncot. Táncolt is minden mozgatható ember, g?zölögtek az izzadtságtól, ragyogtak a szemek, igazi mulatós lett a hangulat. Kés? éjszaka fáradtak el. Mátyás is igyekezett a szobájába. Az ablakában egy fekete pecsétes levél várta. Véletlenül vette csak észre, de nagy örömére szolgált.
„Édes fiam!
Mi itthon sokat ügyködünk az új királyért! Gyarapítjuk szövetségeseinket! Készülj, fiam! Az ország királya te leszel!” – és így fojtatta anyja tovább is. Lassan eljön hát az id?! Még sokáig forgolódott az ágyában a jöv?n elmélkedve. Reggel halk kopogásra ébredt.
– Gyere! – de nem lépett be senki, csak a kopogás ismétl?dött. Hisz nem is az ajtón kopogtak, hanem az ablakon! A holló! Gyorsan kinyitotta és valóban ott ült a madár, mintha a szeme is mosolyogna! Csak ránézett, és huss, elrepült. Gyakran látogatta a holló, egészen kicsiny gyermekkorától. Soha nem értette miért, de azt tapasztalta, ahányszor látja, mindig történik valami. A madár mintha mindent el?re tudna. Valóban, ha az ablakpárkányon ült, szinte még a gondolatai is szabadabban, gyorsabban szárnyaltak. Azt határozottan érezte, hogy fontos kapocs, és segítséget is jelent. Lám, most hogy itt volt, megint elmúlt a magányosság érzése.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: P. Szabó Mária
