Még álmodozott egy kicsit az ágyban, egyébként is a kupájában megint jéggé dermedt a víz, olyan hideg volt a szoba.
– Ábris! Gyere csak! – hangosan szólt, hogy a kint lév? meghallja.
– Igen, uram! – kukkantott be az ajtón a szólított.
– Ez a szoba megint olyan, mint a jégverem, azonnal szólj a t?zmesternek!
– Szólok uram!
– Reggelire forró tejet kérek, és asszonyi segítségre is szükségem lesz, mert az este megbomlott egy kicsit a köpenyem!
– Hívom uram, a bels?szolgálólányt! – készségeskedett Ábris. Szerette Mátyást. Úgy gondolta, még egy ilyen emberséges, jó gazdája nem lesz. Nem csak parancsol, hanem odafigyel rá is. A múltkor is észrevette, mennyire fáradt, és elküldte aludni. Igyekezett teljesíteni gyorsan az ura parancsait.
– Jó reggelt uram! Mindjárt olyan meleg lesz itt, hogy takaróra sem lesz szüksége, majd meglátja. De meg kell mondanom azt is, már ha nem haragszik meg rám, hogy kegyelmed nem parancsolhat nekem, csak szívességet teszek. – H?ha! Gondolta a fiú, de hangosan csak annyit mondott:
– Eljön az id?, amikor én leszek a királyod!
A szolga csak hallgatott. Úgy gondolta sosem lehet tudni, valóban, jobb lesz, ha csendben marad, és szó nélkül végzi a dolgát. Ez a barna hajú, keménykötés? fiú akár még lehet az is. A sas orra, és az átható nézése nem is teljesen e világi, morfondírozott magában. Alig telt el egy kis id?, már ropogott a t?z a kandallóban, és a jól megépített cserép alkalmatosság szinte ontani kezdte a meleget. Jött ugyan egy kis füst is, de legalább az is melegített. Az álmodozását megint kopogás törte meg. De forgalmas ez a reggel! Lehet, hogy jobb lett volna kilovagolni.
– Bújj be!
– Itt a reggelije, uram! Forró a tej, és a lepényt is most vette ki a süt? asszony a kemencéb?l – készségeskedett a szolga. Na most már meleg van, reggeli is van, ideje kipattanni az ágyból. Éppen befejezte az öltözködést, amikor újra kopogtak.
– Hívott uram! – óvatoskodott a bels? szolgalány. És ki volt az? Milyen szerencse! Szavéta begyei törtettek be el?re, utána a gazdája. A lány arca csupa mosoly, kerek, frissen sült kalács.
– Igen! A köpenyem bomlott meg az este, varrásra szorul – fürkészett er?teljesen a lány szemei felé.
– Megvarrom, uram! – mosolygott, mint a telihold. Ahogy lépett a köpönyegért, nagy feneke csak úgy ringott két oldalán. Mátyást furcsa bizsergés kerítette hatalmába. Nem volt dolga még fehérszeméllyel, és egyre nagyobb volt benne a kíváncsiság.
– De széplány vagy te! – kezdett egy kicsit udvarolni.
– Tetszem én az uraknak, az igaz! – nevetett vidáman Szavéta.
– És szeretsz az urak kedvében járni?
– Van, akinek igen, van, akinek nem! – kacérkodott a lány.
– Ejha! És nekem szeretnél-e?
– Nem kellene kétszer mondania! – vonta meg a vállát. Tetszett neki a fiú.
– Hát akkor nem mondom, csak egyszer. Járj a kedvemben Szavéta! – amikor kimondta, már meg is bánta, mert hogyan is lesz tovább. De a tovább kérdést megoldotta az ilyen ügyekben járatos lány. Így történt, hogy a hideg, rosszul induló nap mégiscsak csodát tartogatott Mátyás számára. Csoda volt belebújni a nagydarab fehérszemély meleg karjaiba, melleit megmarkolászni, és csoda volt egyik pillanatról a másikra férfivá válni. Büszke volt magára. Eldöntötte, hogy bizonyára szerelmes lett a lányba, és így akkor mindennap ill? vele találkozni.
– Szeretlek, te lány!
– Én is uram! – hízelgett, közben már megigazgatta a szoknyáját, és a köpeny varrását kezdte.
– Holnap reggel is meglátogatsz?
– Meg én minden reggel, amíg az úr akarja – készségeskedett Szavéta. Közben kész lett a varrással.
– Elmegyek uram!
– Reggel várlak vissza!
– Jövök, uram!
– Gyönyör? vagy! – de ezt már a lány nem hallotta, mert kívül került a szobán. Mátyás pedig ott állt a szobaközepén egy darabig és figyelte saját magát. Mi változott meg vajon? Más lett a tartása? Az igen! Egy kicsit határozottabb lett. És mosolygott, pedig nem is volt miért. Hanem csak úgy, magától. – Szép az élet, az biztos. Rabság ide, rabság oda, vannak szép pillanatok -, gondolta mosolyogva. És már alig várta a holnap reggelt.
– Hé, Ábris! Kilovagolok!
– Igen uram! Intézkedem! – Ahogy lóra pattant, megint otthon érezte magát. Hunyadon, a hazai várban. Lépésben indult, majd amikor kiért a városból vágtára fogta a lovat. Vágtatott végig a Moldva partján. Nagy nap ez a mai. Férfi lett bel?le.
– Híjja! Híjja! Vágtass lovam, hadd fújjon a csíp?s szél, hadd áztasson a pelyhedz? hó, haza megyünk nemsokára! – simogatta közben a lova nyakát, és amikor már nem volt senki körülötte, kiabált.
– Híjja! Híjja! – mikor pedig visszaért a palotába, patakokban folyt róla az izzadtság. A mai reggel, a mai vágta hatalmas feszültséget oldott fel benne. Hirtelen helyére került az eddig fenekestül felfordult világ.
– Uram! Holnap délel?tt lovagi tornaverseny lesz. Vívás, és birkózás a nagyteremben – fogadta nagy hanggal Ábris.
– Mi egyebet tudsz még?
– A kormányzó úr, szeretné, ha a fiatalúr is részt venne rajta.
– Na még csak az hiányzik – gondolta Mátyás. Nem érezte magát az ilyesmire kell?en felkészültnek. Persze nem is számítana az egész, ha nem épp most tölti ki a szívét valaki. De szégyenben maradni a lány el?tt, aki szemében igazi férfi akar lenni, hát ez a lehet?ség nem csábította. Mégis nem volt kibúvó, így a másnap reggeli légyott elmaradt, készült a tornára. Pogyebrád a magyarhonban szokásos lovagi tornát a buhurt próbálta utánozni. Ezt gyakorolta ? is, de lovon. Két csapat esett egymásnak. Még ez a szerencse, gondolta Mátyás, így majd csak elvegyülök a többi között. Illend?en felöltözött, díszes ruhába, és kicsinyke tompa fegyvert vett magához. Amikor megérkezett a hatalmas lovagterembe, a két csapat már felállt egymással szembe. Maga Pogyebrád az els? sorban tündökölt. B?vér? férfi volt, szerette a bort, a n?ket, a férfias játékokat, mint ezt is itt. A ruhája narancssárgában virított, zöld díszítéssel. Mint egy papagáj – gondolta Mátyás, habár ? sem valami szerény viseletet öltött fel. Ez a fajta torna megkövetelte a színek élénk használatát, így a terem olyan volt, mint egy tarka rét. Az asszonyok székekben ültek a rövidebb falnál, és izgatottan szemlélték a sok csinos lovagokat. A fogoly valóban elt?nt a többiek között alacsony termetével, és viszonylag egyszer? ruhájával. A mellette álló lovagjelöltek lökdösték egy kicsit.
– Na te magyar, most megmutathatod, mit tudsz! – Nevetgéltek. Nem igazán néztek ki bel?le semmit.
– Nem vagyok lovag, de valamit tudok – mondta szúrós tekintettel a gúnyolódónak. Az pedig hirtelen elhallgatott, mert a tekintet igencsak kemény volt, és komoly er?t sugárzott.
– Na jó, csak ne sért?dj meg!
– Figyelem lovagok! Ismertetem a szabályokat! – próbálta túlkiabálni az izgatott zsivajt a lovagok mestere.
– Halljuk! Halljuk!
– Ma csak ló nélkül versenyzünk! Mindenki a puszta kezével, kicsi fegyverével harcolhat csak. Mindkét csapatban húsz-húsz lovag van. Aki kikerül a vonal végére, az kiáll. Az a csapat gy?z, akinek embere marad a pályán. A nagydarab behemót férfiak el?nyben vannak, gondolta Mátyás. De nem volt mit tenni. Elkezd?dött a párbaj. Csattogtak az életlen fegyverek, lökdösték egymást keményen. Szállt a por, szinte betöltötte az egész termet. A hölgyek pedig kiabálással biztatták lovagjaikat. Többen szárazvirág koszorút tartottak a kezükben. Rég elmúlt már az ebédid?, a két csapat még mindig csatározott. Végül kés? délután bevégz?dött a játék. Pogyebrád csapata maradt a porondon. A kormányzó elégedetten törölgette a homlokát. Mátyás is elégedett volt a mai nappal, hisz viszonylag sokáig kibírta a csatamez?n. Évek múlva, amikor élesben ment a csata, gyakran eszébe jutott ez a kis játék, itt a cseh udvarban. Amikor elindult a harc, minden félelme elszállt, így volt ez a valóságos harctéren is. És ez a bátorság sokszorozta meg az erejét most is.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: P. Szabó Mária
