forognék veled, amint az évszakok, a szerpentinek,
s körforgalomban az autók…
s körforgalomban az autók…
Szédül benn a testem,
s keringőzik a táj.
Kinyújtom a karom.
Tudom, a Semmi vár.
Ragaszkodunk és ragozunk–
én szeretlek Téged,
te szereted őt
ő szeret – valakit.
De ki szeret engem?
– Szeret a Halál. –
Úgy forognék veled, amint
az évszakok, a szerpentinek,
s körforgalomban az autók
a kanyarokat százötvenes
gyorsasággal bevéve,
sebváltót letépve,
nem törődve semmit
a soha nem szűnő
szembejövő forgalommal,
ha piros a lámpa,
s ha a mentőautó
halálszeme várna.
Ó, jaj, ez már a végső,
kétségbeesett száguldás.
Iratok nélkül vezetni,
nem tudod – tilos!
Sosem volt a szédüléshez
jogosítványom, kormányom.
Nem is lesz, soha már.
S szólt a holló: ”Soha már”?
Én is szólok: – Sose már…
Idő, úgy érsz utol,
ha a hinta – megáll.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Péter Erika
