Csáth és Kosztolányi; és Kosztolányi
1. Rend és határ.
A dolgok rendezettségét – láthatóan – a felületük által lezárt bizonyosság adja. Ezt engedik szemünk prédájának.
A dolgok okkultizmusa. A gyermek behatol, a felszínek mögé akar látni; a struktúra kihívást jelent számára. A dolgok – kés?bb a kapcsolatok – eltörnek, kifordulnak magukból. A gyermek számára ez nevetséges, olykor azonban inkább ijedtséget okozó, veszélyt megidéz? aktus, amit mégis megkísért; a dolgok megismeréséhez kezd? lépésnek min?sül? jelenet.
A gyermek gátlástalan. Ehhez hasonló cselekedetekkel tanulja meg saját határait, gátjait – vagy inkább, ha nehezen is, de tudomást vesz róluk. Gátlásos lesz, és léteznek pozitív, életben tartó gátlások.
De ezt a beszorítottságot id?r?l id?re le akarja gy?rni, mert katartikus élményre van szüksége. A megismertnek vélt dolgok fölfedezett határainak újfajta áttörésére.
Az emberiség egyes megismerési korszakai új, még ötletesebb formái az átszakításnak.
Extázis-igény. Egyetlen igazi veszély fenyegetheti. Ha egyik meghaladási formáját, a végs? formába merevítését tekinti az egyén a legvégs? megoldásnak, ami inkább csak a megfigyel?-résztvev? halála, de nem a kihívásé.
A dolgokban rejl? az nem föltétlen kaotikus. Ellenben az ?t körülölel? gondolat, a megismeréssel fertezett az, aminek létformája a mozgás – ez torzíthat. Jóllehet, a dolgok létformája szintén a mozgás, de más dinamikájú. Soha nem tudjuk adekvát módon hullámhosszát a magunkévá tenni. Más a dolgok sebessége, más a miénk. Örök a sóvárgásunk a dolgokkal együttm?ködni, úgy, hogy ez mégiscsak a teremtést felidéz? min?ség legyen. Ennyit a nagykép?ségr?l, meg egy küls? viszonyítóról.
Legszívesebben magunkon is kívülre kerülnénk, hogy azután újra és újra széttörjük a dolgot, és csupán egyetlen vággyal azonosuljunk igazán: a struktúrát végs?vé épít?vel. A legmaterialistábbak vagyunk, és éppen ezért haladjuk meg, hogy visszaforduljunk belé.
Vibrálás vagyunk kétféle min?ség között, és egyszerre szeretnénk nyelvet találni mendkett? kifejezésére. A köztes: – kés?bb már csak beidegz?dés, rutin – halál. Mert az élet örökösen csupán a halál megkísértése lehet, megérteni próbálása, hiszen a legf?bb kategória, amelyhez csak a legf?bb, az ?t kizáró méltó. Az ellenfelem min?sít engem. A széttörések magasabb szinten történ? ismétlésekor találkozunk a nevetéssel, az elretten? sírással, ami egyszer? zsigeri konstatálása a fölfoghatatlannak. A pillanatnak, amikor a határainkig jutunk.
Mit lehet tenni a szerkezet- és formaprobléma végleges megoldásával kecsegtet? bevégzés ellen? Mit lehet tenni Csáth Géza ellen? Szembe lehet-e állítani vele Kosztolányit, akit megkísértett a túlélés igézete. A túlélésé, ami új és új anyagot vet a szétszedés mágiájával küszköd? Kosztolányiban megbúvó Csáth elé – aki viszont egyszerre akart mindent; így az id?beliség rétegeit nem érinthette. Logikailag, értékét tekintve egyenrangúnak vélem a másikéval, aki mindent – most akart; azt, aki hitelesen óhajtott, de a túlélhet?ség lehetséges intenzitásával és b?ntudatával.
Szükség van érzékeny túlél?kre, akik hullámokat tudnak kibocsájtani, és számukra az is értékes információ, amikor e hullámok nem ver?dnek vissza a fekete lyukakból. Emberi rend és határ kell, és talán nem is szükséges mindegyikhez tragikus nevetés avagy tragikus döbbenet. Elég már az is, ha megsejt az egyén valamit abból, hogy a világ nem szolgáltatás, és hogy bizonyos szempontból az építkezés lehet magasabb szint? a rombolásnál, jólehet az id? egyszerre, azonos értékkel teszi mindkett?t, evvel mutatja nekünk a legnagyobb csábítást.
A romboló Csáth azt hiszi, lehagyható az épít? Kosztolányi. Tévedése az életünk, ami sóvárgás is: a dolgok rendje után.
(feljegyzés az entrópia korából)
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Petz György
