A Kis Rózsaszín leült a tó szélén és onnan figyelte a kiskacsákat. Olyan szomorú volt, hogy észre sem lehetett venni.
– Milyen viccesek! – szólalt meg egy Hang mellette.
A Kis Rózsaszín nem volt benne biztos, hogy hozzá beszélnek, ezért aztán tovább hallgatott.
– Régóta üldögélsz itt? – törte meg a csendet ismét a Hang.
A Kis Rózsaszín óvatosan oldalra fordította a fejét. Egy tündökl? szempár mosolygott rá.
– Hozzám beszélsz? – kérdezte zavartan.
– Igen – válaszolta a Hang, és elfordította a tekintetét.
– Én azt hittem, hogy senki sem láthat, mert… – és itt a Kis Rózsaszín elhallgatott.
– Mert olyan szomorú vagy? – fejezte be a mondatot a Hang.
– Igen, azért – sóhajtott a Kis Rózsaszín és lesütötte a szemét.
– És miért vagy szomorú? – faggatózott tovább a Hang.
– Mert szégyellem magam – jött a válasz.
– Miért szégyelled magad? – csodálkozott a Hang.
– Mert más vagyok, mint a Nagy Szürke – és a Kis Rózsaszín lehajtotta fejét, hogy a Hangnak ne kelljen látnia rajta a szégyent.
– Értem – sóhajtott a Hang.
– Érted? – emelte fel fejét a Kis Rózsaszín és a két, tündökl? szempárba nézett. – Jó neked! Én nem értem – szólt fájdalmasan és visszahajtotta fejét a térdére.
– Szégyelled magad, de nem érted, miért szégyelled magad – töprengett a Hang.
– Valahogy így! – mosolygott megkönnyebbülten a Kis Rózsaszín és megint felemelte a fejét.
– Azért szégyelled magad, mert nem vagy olyan, mint a Nagy Szürke – ismételte meg a Hang, amit a Kis Rózsaszín mondott.
– Pontosan! – bólogatott a Kis Rózsaszín, és valami melegség járta át. Valami olyasmi, mint amikor rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül.
– És a Nagy Szürke is szégyelli magát? – kérdezte váratlanul a Hang.
– Ó, nem! Azt, nem hiszem.
– Pedig, ha te nem vagy olyan, mint ?, akkor ? sem lehet olyan, mint te – folytatta a Hang. – És ha te azért szégyelled magad, mert te nem vagy olyan, mint ?, akkor neki is szégyellnie kellene magát, amiért nem olyan, mint te – és olyan komolyan nézett azzal a két tündökl? szemével a Kis Rózsaszínre, hogy az elfelejtett szomorkodni.
– Tudod, a Nagy Szürke rendes. Összegereblyézi a leveleket…
– És te nem vagy rendes? – szakította félbe a Hang.
– Nem tudom – merengett el a Kis Rózsaszín. – Én rendesnek érzem magam, csak… – és megint elhallgatott.
– Csak másképp.
– Igen. Másképp – majd ömleni kezdett bel?le a szó. – Látni akartam a kiskacsákat, mikor el?ször úsznak ki a tóra. És azt akartam, hogy a Nagy Szürke is lássa. Azt akartam, hogy ? is örüljön neki! Azt akartam, hogy együtt örüljünk. Mert ilyet látni öröm! És ilyet nem lehet akármikor látni!
Fojtogatta a torkát a sírás, de folytatta.
– De a Nagy Szürke nem ér rá örülni! ? tudja, mi a fontos az életben: összegereblyézni a leveleket! Csakhogy, szerintem meg a kiskacsák fontosabbak. De hiába minden! Hiába jöttem el megnézni a kiskacsákat! Egyedül nehéz örülni nekik. Csak a szégyen marad, mert nekem ez a fontosabb.
– Nem vagy egyedül – jegyezte meg a Hang. – És ha kicsit csendben maradsz, akkor láthatod, ahogy megrázzák a fejüket a vízben. Épp most indulnak…
Legutóbbi módosítás: 2009.01.25. @ 11:41 :: Pozsa Ágnes
