Lívia ledobta a kocsikulcsot az asztalra, lerúgta a cip?jét, majd vetk?zni kezdett.
– Még ne! Ne vetk?zz le, Esmeralda!
Csaba karja hátulról ráfonódott, el?bb a combját, majd az ágyékát szorította, mintha csak egy régi, kedves tárgyat ölelne magához: “Az enyém vagy! Még mindig az enyém vagy!”
Lívia néhány percig megadóan t?rte a birtokbavételt, majd szelíden megpróbált kibújni az ölelésb?l.
– Engedj, kérlek! Fáradt vagyok.
Megfordult, és ahogy Csabára nézett, elnevette magát.
– Mosd le magadról ezt a szörny? festéket! Tényleg olyan vagy, mint Quasimodó.
– Erre vágytál, nem? Egy kis izgalom, egy kis újdonság…
Lívia hátrébb lépett. Már 16 éve házasok, most mégis, mintha egy idegen akarná magához vonszolni.
– Ne hülyéskedj! Hajnali kett? van. Le szeretnék feküdni!
– Remek! Éppen ez az, amit én is akarok!
Csaba elkapta Lívia csuklóját, másik kezével a szoknyája alá nyúlt.
– Esmeralda! Hát nem érzed, hogy meg?rülök érted?
Lívia megpróbálta kiszabadítani a kezét a szorításból, de nem sikerült.
– Nem érted, hogy nincs kedvem ehhez a játékhoz?
– Pedig én mindig azt hittem, hogy te szeretsz játszani!
Csaba hangja gúnyos volt. Engedelmesen magasba tartotta mindkét kezét.
– Szabad vagy. Szabad és szívtelen! Mert ha lenne csak egy csöppnyi szíved, megsajnálnád szegény, nyomorult Quasimodót.
– Sajnálni? – csattant fel Lívia hangja. – Azt akarod, hogy sajnálatból szeresselek?
Csaba válaszként begörbítette hátát. Most tényleg úgy nézett ki, mint egy púpos.
– Sajnálatból vagy sem, csak szeress!
– Szeretlek – hagyta rá Lívia és a hálószoba felé indult.
Csaba utána bicegett.
– Szeretsz? Egy ilyen nyomorult férfit szeretsz? – ujjongott, mintha csak szerepet játszana.
– Mit akarsz? – nézett dühösen a szemébe Lívia. – Játszani akarsz? Szerepre vágysz? A szerencsétlen, nyomorult Quasimodo szerepére? Akit csak azért szeret Esmeralda, mert megesik rajt a szíve? Csakhogy én nem vagyok Esmeralda! Én a feleséged vagyok! Fáradt vagyok. Pihenni szeretnék.
– Áááá, vagy úgy! A feleségem vagy? Jó hogy emlékeztetsz rá, mert már majdnem el is felejtettem.
Csaba továbbra is görnyedten maradt.
– Azt hiszed, ez szerep? Ez most én vagyok! Ilyen nyomorult vagyok! Olyan elérhetetlen messzeségbe kerültél… – Csaba szinte nyüszített. – Hiába nyújtom ki a kezem, fogalmam sincs, hogyan kell utánad nyúlni…
Lívia döbbenten hallgatta.
– Most legalább ?szinte vagy.
– ?szinte? – emelte rá tekintetét Csaba.
– Végre ?szinte vagy az érzéseidben – folytatta Lívia.
– Mert te ?szinte vagy? Azt hiszed nem vettem észre, hogy folyton elrakod a mobilodat?
– ?szinteséget akarsz? – Liviának tele lett fájdalommal a szeme. – Rendben. Azért rakom el a mobilomat, mert…
Csaba hirtelen a szájára tapasztotta a kezét.
– Ne! Nem akarom tudni! Csak szeress! Nem akarok semmi mást, csak szeress!
Esmeralda nem szólt semmit. Gyöngéden tenyerébe fogta a férfi arcát, hagyta, hogy az kigombolja a blúzát, bekússzon a szoknyája alá.
– Csak egy pillanat… – mosolygott kedvesen, s leoltotta a villanyt, hogy ne látszódjon, amint a smink elmosódik a könnyei alatt.
Legutóbbi módosítás: 2009.01.26. @ 11:00 :: Pozsa Ágnes
