Eszter ragyogó mosollyal suhant nagybátyja felé a kihalt várótermen keresztül. Hosszú barna copfjai kissé rendezetlenül úsztak utána a leveg?ben. Egész mozgása csupa der?, csupa gyermeki báj és légies könnyedség volt, lehetetlenül nagy kék szemei csakúgy rikítottak kipirult, szepl?s orcái fölött.
Kelecsényi csak állt ott bambán, még köszönni is elfelejtett, s meghökkenten bámult az el?tte álló n?re. Emlékezetében Eszter még egy szeleburdi kislányként élt, aki a kabátja ujját rángatta, és állandóan nyalókát akart vetetni vele. Most meg ott állt el?tte egy érett n?, aki csaknem olyan magas volt, mint ?, s méghozzá olyan gyönyör?, hogy pillanatokra elakadt t?le a lélegzete! Kissé zavartan bontakozott ki az unokahúg szeretetteljes öleléséb?l, és a t?le megszokott mogorva sz?kszavúsággal üdvözölte a lányt. Eszter mindezt nem vette t?le zokon, hiszen ismerte jól, mindig elég nehezen oldódott fel, ha régen nem látott ismer?sökkel találkozott. Kelecsényi vonakodott odaadni a csomagját, mert hát az úgy mégsem járja, hogy egy n? cipekedjen helyette, de Eszter addig er?szakoskodott, amíg a kisebbet kénytelen-kelletlen átengedte neki. Mindenesetre furcsállta unokahúga vele szemben tanúsított már-már túlzóan közvetlen viselkedését, elvégre nem adta ? erre a legcsekélyebb okot sem. Eszter ragaszkodott ahhoz is, hogy taxival menjenek, ne kelljen annyit gyalogolniuk.
A társasházi lakás, amit bérelt, nagyon otthonosan és ízlésesen volt berendezve. Eszter keze munkáját dicsérték a színes függöny-drapériák, a különböz? üvegvázákban díszelg? furcsa szárazvirág-kompozíciók, és a falon körös-körben elhelyezett, tucatnyi, különleges hangulatú festmény. Kelecsényi hosszasan elid?zött egy-egy képnél, és megpróbálta kitalálni, vajon honnan lehet számára annyira ismer?s némely részlet. Amikor a lány visszatért a konyhából egy csésze kávéval, az egyik festményt elemezte elmélyülten, jellegzetesen kelecsényis testtartását felvéve: karba tett kézzel, az állát egyik öklével picit megtámasztva. A kép valamiért nagyon ismer?snek t?nt. Végül Eszter oldotta meg a rejtélyt: – Hát nem emlékszel? Egyszer elvittél magaddal Szentendrére, amikor 14 éves voltam. Ez egy romantikus hangulatú kis utcát ábrázol a templomtornyokkal, látod?
Kelecsényi bólintott egy halovány mosoly-próbálkozás kíséretében. – Régen volt… – felelte elgondolkodva, és nagyot hörpintett a kávéjából.
– Én sosem felejtem el! – mondta Eszter jelent?ségteljesen, és lopva a nagybátyjára pillantott. Kifejezetten kellemes arcú férfi lenne ez a Kelecsényi, ha kicsit többet mosolyogna. – gondolta.
Kelecsényi meglehet?sen idegenül járkált fel-alá a lány lakásában, és egyfolytában azon morfondírozott, miért is fogadta el a meghívását. Nem szeretett senkinek a terhére lenni, s nincs ? ahhoz hozzászokva, hogy n?knél vendégeskedjen, még ha családtag is az illet?. Eszter ráadásul nem is a vér szerinti rokona. Öccse második házasságával került a családba, mint testvére nevelt lánya. Persze az els? pillanattól kezdve mindenki úgy fogadta a kis Esztert Kelecsényi családjában, a nagyszül?ket is beleértve, mintha István édesgyermeke volna. A kislány valóságos angyal volt, mindenkit elb?völt, és még Jánost is – aki közismerten nem rajongott a gyermekekért – sikerült levennie a lábáról. Kelecsényi fülében még mindig visszhangzott, ahogyan selypít?s hangján a nevét kiabálta, és játszani hívta. Rég elfeledettnek hitt halovány képek foszlányai bontakoztak ki emlékeinek pókhálós rejtekéb?l, és most buzgón igyekezett letörölgetni róluk a port. Olyan nehéz volt elhinni, hogy az egykori bájos gyermek, és ez az ingerl?en vonzó n? egy és ugyanaz a személy legyen.
Eszter vázlatokat készített a fest?állványán, és közben fél szemmel különös vendégét figyelte. Nagybátyja igazi m?vészlélek, afféle csodabogár, aki a megszokott agglegénylakásán kívül máshol nem igazán érzi jól magát. Eléggé magának való, és egyáltalán nem egy társasági ember. Szótlan és h?vös. Rendkívül h?vös – alkotta meg magának Eszter Kelecsényi tömör jellemrajzát. Mindezek ellenére nagyon érdekelte, milyen is lehet a férfi igazi valója, mert meg volt róla gy?z?dve, hogy a zord felszín egy különösen érzékeny szívet takar. Kíváncsi lett volna a férfi titkaira, szeretett volna megtudni minél többet a magánéletér?l, többek között arról, hogy miért is nem n?sült meg soha, de nem merte t?le megkérdezni. Kelecsényi is valahogy így lehetett ezzel, mert feltett ugyan néhány tétova kérdést Eszter egyetemi tanulmányaival kapcsolatosan, de a magánéletét érint? témákat igyekezett elkerülni. Már vagy fél óra is eltelt azóta, hogy utoljára szóltak egymáshoz, de a lányt legkevésbé sem zavarta a kettejük közt uralkodó néma csend. Annál inkább feszélyezte a férfit, aki fel-alá járkált a nappaliban, mint egy medve a ketrecében, azzal a különbséggel, hogy Kelecsényinek nagyon ruganyos, könnyed mozgása volt. Járás közben mindig kicsit el?red?lt, a kezeit összekulcsolta a háta mögött, és töprengve bámult maga elé. A szemöldökei közé már mély barázdát szántott a gyakorta felöltött gondterhelt ábrázat. Amikor pedig nagyritkán hosszabban beszélt, meglehet?sen színpadias mozdulatokkal gesztikulált, mintha csak közönség el?tt tartana el?adást. Egész stílusában volt egyfajta teátrális jelleg, amely mind a hanghordozásában, mind pedig rendkívül kifinomult és választékos szóhasználatában megmutatkozott.
– Megengeded, hogy készítsek Rólad egy portrét? – törte meg Eszter vidáman csilingel? hangja a már jó ideje köztük feszül? csendet. Kelecsényi hirtelen abbahagyta a járkálást, és különös pillantást vetett a lányra, mintha csak azt akarná kifürkészni, vajon tényleg komolyan gondolta-e, amit az el?bb mondott. De Eszter arckifejezése egyértelm?en a tudtára adta, hogy nem tréfál. A lány azonban nem várta meg a szabódását, szelíd er?szakkal egy fotelbe ültette, majd megmondta neki, hogyan üljön, hogyan tartsa a fejét, és a karjait. Kelecsényi a számára el?állt rendkívül kínos helyzet ellenére készségesen engedelmeskedett neki. Hagyta, hogy unokahúga meleg, puha tenyerei közé fogja, és a megfelel? szögbe állítsa az ? borostás arcát. Azután Eszter visszalibbent az állványa mögé, hogy munkához lásson, de Kelecsényi még nagyon sokáig érezte hajának csiklandó selymességét, és a parfümjének felkavaró illatát. Hosszú percekig moccanni sem mert, nehogy tovat?njön ezen angyali teremtmény lényéb?l fakadó különös varázs, amely még mindig ott vibrált körülötte, s oly részegít?en hatott az érzékeire, hogy egész teste libab?rös lett t?le. Kihasználva a pillanatokat, mikor Eszter csak a vásznára koncentrált, Kelecsényi félig lehunyt pillái mögül a lányt figyelte, aki alsó ajkát kissé beharapva a m?vészekre jellemz? elmélyültséggel és feszült izgalommal alkotott, ujjai fürgén siklottak a darab szénnel a papíron, miközben az arcába tolakodó rakoncátlan tincseit igyekezett kifújni a szeme el?l. Eszter! Mennyire más volt ?, mint azok a n?k, akikkel életében valaha is találkozott. Azok minden romlottságának tökéletes ellentéte volt a maga ragyogó tisztaságával, gyermeki ?szinteségével, szétáradó mosolyával, és világokat ígér? pillantásával. Ha korábban egy ilyen lányt sodort volna az útjába az élet, talán… Talán minden másképpen alakult volna az életében. Halovány mosoly suhant át az arcán arra a gondolatra, hogy talán meg is n?sült volna. Unokahúgát valamiért nem tudta elképzelni, amint kinyúlt pólóban és színevesztett melegít?nadrágban ablakot tisztít. Eszter csakis a fest?vásznai között, könyékig festékesen lehetett az, aki. Legalábbis Kelecsényi számára.
– Olyan mereven ülsz ott! – jegyezte meg Eszter, és jóíz? nevetése betöltötte a szobát. – Próbálj kicsit lazítani! – figyelmeztette szelíden, ahogy az állvány mögül kidugta bájosan kócos fejét, és a férfire szórta ?szinte mosolyának meleg napsugarait. Kelecsényi mély sóhajtás közepette bólintott, és megpróbálta követni az utasítást. Rejtély volt számára, miként tudja ez a lány elérni nála, hogy bármit gondolkodás nélkül megtegyen, amit csak kér. Nem volt ? ahhoz szokva, hogy n?k utasítgassák, és tessék, most úgy engedelmeskedik ennek a csöpp lánynak, mint egy kezes bárány. – Biztosan öregszem – magyarázta meg saját magának, és ez a válasz mintha meg is nyugtatta volna.
Eszter kitartóan rajzolt. Órák teltek el azóta, hogy Kelecsényi portréjához hozzáfogott, mégis úgy t?nt, mintha megállt volna velük az id?. Valahányszor festett, azt mindig szívvel-lélekkel tette, és nem csak azt vitte bele az alkotásába, amit a szemével látott, hanem amit összes érzékével a világról csak felfoghatott, s?t még a legmélyebb érzéseit is, s ett?l voltak a képei olyan különlegesek. Még Kelecsényit is magukkal ragadták a festményei, ehhez nem fért semmi kétség, s neki valamiért nagyon fontos volt a férfi véleménye. Talán, mert ? is m?vész volt, és egy m?vészt csak egy másik m?vész képes igazán megérteni. Ismerte jól a nagybátyja írásait, és mindent elolvasott t?le, amihez hozzájutott. A férfi egy nagyon különleges szemüvegen keresztül szemlélte, ahogyan a világot, úgy az embereket, de Eszter értette ?t, számára nem jelentett nehézséget az elvont dolgokban vagy képekben való gondolkodás. Kelecsényi közismerten rajongott a nagy Költ?ért, József Attiláért, Eszter meg Kelecsényiért. Már egészen kicsi kora óta, amikor megismerte. Akkor egyszer?en csak felnézett rá, mint egy feln?ttre, most pedig egy régóta dédelgetett romantikus ideál megtestesülését jelentette számára a férfi. Kristálytisztán élt benne szentendrei kirándulásuk emléke, mintha csak tegnap történt volna, hogy a férfi kézen fogva végigvezette ?t a gyönyör? barokk város f?terén és megmutatta neki a világot m?vész szemmel. Ez utóbbiért mindörökre hálás lesz neki. S ez a csodálatos ember most végre itt van vele újra, a foteljében ül, miközben ? a világ legjobb portréját készíti éppen Róla. Szentendre óta már tíz év eltelt, Kelecsényi sem lett fiatalabb, hajába ?szes tincsek vegyültek, és korára árulkodva szeme körül megjelentek az els? szarkalábak. Eszter kezében szinte magától szaladt a ceruza, a kusza vonalak halmaza lassan képpé állt össze, és egy komoly arcú férfi rendkívül kifejez? tekintettel nézett vissza a vászonról. Miközben rajzolt, a gyomrát megint összehúzta az a különös feszültség és izgalom, amit akkor szokott átélni, ha valamelyik alkotása különösen jól sikerültnek ígérkezik.
Végre elkészült vele. Kelecsényi hosszasan állt Eszter fest?állványa fölött a saját arcképét vizsgálgatva, majd végül elismer?en bólintott, és csak ennyit tett hozzá: „Jó”. Unokahúga észrevette az elégedettség jeleit az arcán, így ez a sz?kszavú vélemény felért számára egy alapos dicsérettel. Ha Kelecsényi mondta valamire azt, hogy jó, akkor az biztosan az is volt. Lehetett adni az ? kritikájára, és Eszter tudta ezt jól.
Kelecsényi újra rágyújtott. Odakint már besötétedett, s miközben ujjai között szertartásosan megforgatta a cigarettáját, majd stílusosan egy jó mélyet beleszippantott, hogy aztán kissé hátrahajtott fejjel lassan és elegánsan egy gomolygó füstfelh?t fújhasson ki a tüdejéb?l. Eszter a kanapé másik végér?l némán figyelte. Ki nem állhatta a cigarettafüstöt, de Kelecsényinek ezt is megbocsátotta. S?t mi több, élvezettel nézte a férfi e szenvedélynek hódoló begyakorlott mozdulatait, ami mellesleg nagyon jól állt neki, s ez újabb mosolyt csalt Eszter rózsapiros ajkaira. Nem kellettek a szavak, hogy érezzék egymás legapróbb rezdülését, elég volt csak egymásra hangolódniuk. Kelecsényi úgy gondolta, hogy Eszterrel még maga a csönd is nagyon kellemes elfoglaltság tud lenni, és most nem is vágyott semmi többre, semmi másra. Legszívesebben száz évig itt ülne ezen a kanapén, a lány tökéletes szépségében gyönyörködve, s a csendet hallgatva.
– Unalmas egy társaság lehetek Neked… – jegyezte meg két szippantás között halkan a férfi.
– Nem vagy az – válaszolta Eszter azzal a szétáradó mosollyal az arcán, amit?l Kelecsényi egészen odavolt. – A verseid beszélnek helyetted…
– Neked meg a képeid – vágta rá Kelecsényi, és most el?ször igazából elmosolyodott. – Te olvasod a verseimet? – kérdezte meglepett arccal, tekintetét mélyen unokahúga szemeibe fúrva.
– Nem csak a verseidet! – kiáltott fel ?szinte elragadtatását kifejezve a lány. – A novelláidat is. Nagyon szeretem ?ket! Ahogyan az embereket ábrázolod, az alapján képet lehetne festeni.
Kelecsényi hümmögött egyet, és réved? tekintete újra meg újra Eszter festményeire tévedt. A szentendrei utcát bámulta, a lemen? nap fényét tükröz? sárga házfalakkal. Talán oda kellene költöznie abba a m?vészi hangulatú kis városba, és Esztert is vihetné magával, hogy együtt alkossanak. Milyen szép is lenne. Valami azt súgta, nem csak Szentendrébe szeretett végzetesen bele.
Eszter felajánlotta a saját szobáját a vendégének, hogy kényelmesen aludhasson, de Kelecsényi ragaszkodott a kanapéhoz a nappaliban. Ami azt illeti, még a földön is szívesen elaludt volna, csak lehet?leg ne okozzon kényelmetlenséget unokahúgának. Szinte le sem vette a szemét a lányról, miközben az megágyazott neki a keskeny hever?n. Ami azt illeti, boldogan elnézné minden este, de ezt még önmagának sem merte volna bevallani. Bár legszívesebben végigbeszélgette volna Eszterrel az éjszakát, mégis inkább úgy döntött, a másnapi szimpózium miatt jobb, ha korán nyugovóra tér és kipiheni magát. Így aztán udvariasan jó éjszakát kívánt neki, hogy végre magára maradhasson, de még nagyon sokáig nem jött álom a szemére. Gondolatban végigpörgött el?tte az egész élete, s most el?ször érezte úgy, hogy a boldogság ?t mindig elkerülte, de eddig nem is érezte a hiányát. Ezen a napon kellett hát rádöbbennie, hogy milyen üres körülötte minden. Elpazarolta az éveit: mást nem tett, mint mások életét bírálta, miközben ? maga nem is élt. Azon tépel?dött, vajon maradt-e még számára egy esély az újrakezdésre, hogy bepótoljon mindent, amit elmulasztott. Vagy mindennek nincs is értelme az ? korában már, és most is csak saját magát teszi nevetségessé, ha úgy viselkedik, mint egy szerelmes kamasz. Eszter az unokahúga, azon kívül egy gyönyör? fiatal n?, ? pedig csak egy bolond öregember, aki olyasmir?l álmodik, ami sohasem válhat valóra. Ó, hogy tudta gy?lölni önmagát ezekért a hiú ábrándokért! Csak még ma este. Ennyi engedményt adott saját magának, hogy ezen az éjszakán még utoljára úgy gondolhasson Eszterre, mint életének alkonyát bearanyozó lehetséges alternatívára. Holnap már újra csak az unokahúga lesz, semmi több, az élete pedig ugyanabban a megszokott kerékvágásban fog továbbhaladni, ahogyan Bicske el?tt. Ez a kis kitér? pedig örökre megmarad az emlékezetében, s id?vel majd a régen elfeledett álmok sorát fogja gazdagítani.
Eljött a búcsúzás ideje. Kelecsényi siet?sen akart távozni reggel, hogy a lehet? legkorábbi vonatot elérje. Habár a szimpózium kezdetéig még temérdek ideje lesz, de úgy tervezte, addig kicsit körülnéz Komárnoban, ha már egyszer úgyis ott jár. H?vös ?szi reggelre virradt, de Kelecsényinek még azt is sikerült túlszárnyalnia, talán még egy kicsit mogorvább is volt a kelleténél. Eszter meg is ütközött rajta, de igyekezett a férfi el?tt ezt nem nyilvánvalóvá tenni. Bár Kelecsényi próbálta lebeszélni, ? csak azért is kiment vele az állomásra, és egészen a peronig kísérte. Megint ugyanaz az ócska kilincs, óra, és még a tegnapi koldus is ott ül, aki nem hisz a csodákban, a különbség csak az, hogy már Kelecsényi sem. Diderg?sen húzta össze magán a ballonkabátját, és az eldobott csikkeket bámulta a sínek között. Rá kellene gyújtani, gondolta éppen, de akkor Eszter keze váratlanul a karjára fonódott. Nem tudta hát elkerülni, hogy bele kelljen néznie a lány búzavirágkék szemeibe, és kénytelen volt újra felfedezni unokahúga szívszorító szépségét.
– János… – rebegte halkan a hidegt?l lilára vált ajkakkal, és még mondani akart valamit, de akkor berobogott a vonat, és a vaskerekek fülsüketít? robaja elnyelte a szavakat, amiket Kelecsényi talán nem is akart meghallani. A pillanat fontosságát mindenesetre átérezte, és hosszú másodpercekre elmerült a lány szemeinek mindenséget tükröz? kristálytiszta tengerében, majd átengedve magát az utolsó lehet?ségek jogán nyert bátorság elsöpr? erejének, ajkaival a lány ajkait kereste. Forró leheletük egymásba szaladt, és már csak egy gondolat választotta el ?ket a csóktól, ami aztán végül nem történt meg, mert Kelecsényi józansága felülkerekedett a vágyain. Azzal a lendülettel, ahogyan elfordította a fejét, már hajolt is a csomagjaiért, és határozott lépésekkel megindult a vonat felé.
A maszatos ablak mögül még utoljára megnézte magának ezt a kopott állomást az avítt feliratokkal, a mocskos padokat, a nyomorék koldust, majd a forgalmistát, aki már a zöld táblát lengette a kezében. Mindez hirtelen olyan lényegtelennek t?nt. Eszter ott állt a peronon, kissé csüggedten, de lehet, hogy csak Kelecsényi látta úgy; a háta mögött a felkel? nap bágyadt sugaraival, mintha bel?le magából áradnának, bearanyozva az állomás ócska épületét. Ez a hely a boldogság szigete volt számára nem egészen egy napig. Eszter lénye tette azzá. Most már örökké hordozni fogja magában egy szepl?s orca, az átható tengerkék szemek, eperszín? ajkak, egy gyönyör? festmény, Szentendre, és egy meg nem történt csók mindent felforgató emlékét. Sokszor fog arra gondolni, mi lett volna, ha…
A vonat végül nyögve-nyikorogva megindult, és tovarobogott Szárliget felé, rajta Kelecsényivel, aki a távolból ponttá zsugorodott állomást bámulta hosszasan, azon merengve, hogy vajon valóság lehetett volna-e, amit maga mögött hagyott, vagy csupán egy csodaszép ?szi, álom.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Sivatagi Rózsa
