Lassan bontsd szárnyaid rám,
játssz velem angyalt
a friss léptű, puha hóban.
Ha nem találsz már álmaidban,
keress szobád lélegző csendfalai közt.
Hisz mindenhol ott vagyok.
Máglyaként ívelő láng a kandallóban,
csipkézett fagy az ablakon,
meztelen ölelés a dunna alá bújva.
De pszt… fel ne keltsd a mostohán lihegő,
ajtó résein keresztül leselkedő árnyakat,
csak játssz velem gyermeki-némán,
esendőn, csetlő-botlón,
vagy szeress mohó szeretőn.
Lassan vedd le rólam,
amit magammal hoztam
a múltam, a telet, a könnyeket.
Ne félj tőlem, ez csak egy test
bent apátlan, anyátlan emlékekért
haldoklik valami ritmustalan zörej,
kívül ronggyá szakadt, átlátszó szövet.
Dobd félre, gyűrd az ágy alá,
rejtsd el csillagtalan éjek sötétjében.
Már nem kell!
Alatta a pőre lélek még tiszta,
horizont mögé bújt hajnali álmokban
most csend-szavakért reszket.
Nézd, kezemen térkép az életem,
elveszett ösvények, kiszáradt medrek
ívelő dombok, fuldokló magas hegyek.
Ha nem bújsz most táguló ereimbe,
és nem járod át körkörös mozdulattal
a bennem elveszett hetedhét világot,
és nem csókolod újra
szűkülő retinámra a pillogó tavaszt,
félek elveszek örökre, angyalt játszva
a megrepedt arcú tél alatt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Szilágyi Hajni - Lumen
