Szavaid csöndesen úsznak
a szürkére gombolyodott felhők közé.
Kapaszkodnak szélfonál örvényébe.
Beszélsz, beszélsz, de
mintha nem mondanál semmit
( a nincs, tudjuk, nem is létezik ).
Lassan temeted hangod,
de az utolsó dalt hagyd meg nekem,
kottasorok közé ékelt hangjegyeken.
Mindegy, hogy vakon állsz a létrán,
és nem találod az utolsó fokot,
vagy egy olcsón kibérelt hegy tetején
gubbaszt meztelen magányod.
A köldökzsinórt rég elvágták,
s a zuhanást, bárhonnan kezded,
már ugyanúgy fáj.
A lentek egyre mélyebbre húznak,
és a fent is, csak egy kicsiny valóság,
amit gyermekként elképzeltél magadnak.
Lassan temesd el a szavakat,
és az utolsó gondolatod hagyd rám
a betűkké rajzolt vonalak
sóhajtott árvaságában.
Csended hiába zárod koporsód gyászába,
a zajjal zuhanó fekete rögök úgyis
feltépik a szemfedél alá rejtett álmokat.
Talán, ha repülni használnád szárnyaid,
mint a mennyből kitaszított angyalok,
eljuthatnál, egy kékre festett szűz világba,
de ne hidd, hogy ott könnyebb lesz,
kopott szárnyaidat csak kölcsönkaptad.
A lebegés pedig egy idő után fárasztó,
hisz a súlytalanság törvénye ott is érvényes,
az álmodott színeket kimossák az érted-könnyek,
s fény helyett, folt hátán folt lesz körülötted.
most azt kéne tudni,
ki van fent, és ki van lent,
mert csak egy éteri hang üvölt közénk
a reggel ködfényű retinája mögül:
„Ez itt a végállomás, tessék kérem kiszállni,
a föld, későn ébredő álmokkal újra megtelt.”
Legutóbbi módosítás: 2009.01.02. @ 18:16 :: Szilágyi Hajni - Lumen
