Hegyekké nőttek a dombok,
hatalmas szakadékot ásítanak
az elrejtett néma völgyek,
talán ez lehetett az Éden,
bennük álmaink csendben ringnak.
Az utak egyre keskenyebbek,
és csak kanyarognak,
mi mást tehetnének,
és mi megyünk hegynek felfele.
Zarándok testünkben
álmokból születő halálok
visszhangzó kiáltása szakad fel,
de kézen fogott hitünk itt tart még,
két sóhaj közt a szerelemben,
őrizve egymást
ezen a tompa fényű világon.
Ha elveszítenélek az úton,
az érted-vajúdásom
lehetne talán mennyei fájdalom,
de szerelmedbe ágyazott lelkemből
nem tudnálak már újból megszülni,
hisz csak ellopni tudnám
a visszaúton keresve
az elhagyott tegnapok sóhaját
árvultságra tárt szívemből.
De mondd, vakon álmodva, hol,
és kinek a testében találhatnék rád újra.
Kezeim közt folynak szét az évek,
arcomon a percek
egyre mélyebbre gyűrődnek.
Az idő olyan, mint egy vesztegzár,
homlokom mögé rejtőzködik
az árvára gömbölyödött világ,
s benne, kalodába zárt, meztelen
veled-estékkel szeretkezem.
Kitapogatva a hajnalba kapaszkodó
fényeket, szemhéjad alá
fércelem mindhalálig életem.
Álmokat növesztünk az égig,
magunkba lélegezzük az életet.
Élünk, egymásba öleljük testünk,
szeretünk, teremtünk, veszítünk.
És egyszer csak,
halunk majd egy reggel,
mikor hegynek felfele indulva,
hol tort ülnek vigadva az Istenek,
átöleljük a napba (k)öltözött,
szobortestű csendet.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
