Tél pribékje vallat hitehagyott fákat,
ágak árnya táncol minden ablakon.
Faggyal büntet az éj, blokád alatt házam,
maradék melegem dallal ringatom.
Voltak itt víg nyarak, tűzpiros virágok
nektár bárpultjánál korhely szenderek,
zümmögő langy idő, poshadó világok,
eltékozolt vágyak, árnyék emberek.
Lettek megannyin pléh csodára várók,
fal tövében járók, folyvást dünnyögők.
Kutyát vonít a Hold, szónok némán tátog,
verejtékben ébred, nem kap levegőt.
Tépi a cudar szél, zörgeti a fákat,
szorít a tél marka, nincsen kegyelem.
Hamu alól pislog, melege nem árad,
kihunyóban tüzem, hát azt képzelem:
Langyos eső hullott a zöldellő tájra,
elcsitult a lélek, már nem háborog.
Gőzölög a mező, szoknyát húz a fákra,
víztócsaszemein örömkönny ragyog.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:04 :: Takács Dezső
