gyermekkorom játszóterén
lengenek a hinták
emlékek ülnek bennük
valami itt ragadt örök
ami mindig velem tart
hazafelé úton
belülr?l kinyitom az ajtót
tavasz van és nyár
bátyámmal focilabdát passzolgatunk
s már a kapuban érezzük
a palacsinta hívogató illatát
szüleim szeretete ragyog
fejük köré glóriát rajzol képzeletem
talán valóban ott van
ahogy minden tisztességes ember
aurája hordozza magában
a szentség megnyilvánulását
mely jelzi honnan jöttünk
és miért vagyunk itt
néha nem tudom
nem tudom
csak azt hogy hiányzik valami
ami pillanatokra enyém
már nem férek bele a hintába
saját mókuskerekemet
gyerekes akarással hajtom
egyre er?sebben
egyre konokabbul
lehet hogy játszani kéne
mint régen
eljátszani a feln?ttet
aki tudja az üres hintát
a szél lengeti
s a nyikorgás nem
az összeszorult szívb?l jön
legyintek
és kislányosan a hajamba t?zök
egy szál ibolyát
Legutóbbi módosítás: 2009.01.10. @ 20:44 :: Tóth Katalin