A h?vös szeptemberi délután ellenére elég sokan voltak a parkban. Volt, akit a mászkálni vágyó gyermekek cipeltek ki a játszótérre, volt szerelmespár, ott voltak a sakk-klub tagjai, akiket talán csak csorgó es?ben és szélviharban lehetett beírni hiányzónak, kötöget?-pletykáló öregasszonyok, s volt, turista is, aki innen csodálta a Cenk szeptember végi szín-kavalkádját. A gyermekkocsit tologató fiatalasszony háromszor is körülnézett, de egyetlen szabad padot sem talált. Végül meglátott egyet, amelynek csak egyik végén ült egy fiatal férfi. Rövid habozás után odament, s megszólította az arcát a tenyerébe temetve ül? férfit.
– Megengedi?
A férfi megrezzent. Nem szólt. Fel se fedte arcát, csak bólintott, jelezve, hogy nyugodtan leülhet, s?t egy kicsit még a pad szélére is húzódott, bár erre nem volt szükség. A mellettük lev? padon négyen ültek, s nem szorongtak. Az asszonyka elhelyezkedett a pad másik végén, és a gyermekkocsit maga mellé húzta az árnyékba. Bepillantott a kocsiba, ahol a baba édesdeden, álmában mosolyogva aludt. Mint mindig, alvó gyermekének látványa apró mosolyt csalt arcára, még megigazította egy picit rajta a takarót attól az anyai perfekcionizmustól hajtva, mely sohase lehet megelégedve, ha gyermekér?l van szó. Végül hátrad?lt a padon. Így ült egy ideig, majd ösztönösen a férfira nézett, s meglátta a keze fején végiggördül? könnycseppet. Megbabonázva nézte a szokatlan látványt. A neki félig háttal ül? férfi, mintha megérezte volna tekintetét, mély, szaggatott lélegzetet vett.
A n? nem tudta levenni róla tekintetét. Még rápillantott a csendesen szenderg? gyermekére, de figyelmét megint a parkban, a mindenki szeme láttára zokogó férfi vonta magára. Végül nem állta meg, hogy meg ne szólítsa.
– Elhagyta?
A férfi leengedte a kezét, mint egy önmagát megadó középkori lovag a pajzsát, felfedve kisírt arcát, a könnyezést?l kivörösödött szemét. A n?ben azt az érzést keltette, mintha egy szülei által elhagyott kétségbeesett kisgyermeket látna. A férfi megint nem felelt, csak beleegyez?en bólintott.
– Nagyon szerette, ha ennyire szenved.
– Életem nagy szerelme volt. Bármit és mindent képes lettem volna feláldozni érte – szólalt meg a férfi.
– Ilyent a férfiak csak olyankor mondanak, ha meg- vagy vissza akarnak szerezni valamit. Sohase gondolják komolyan. Üres szavak… – változott vádaskodóra az eddig mély megértést mutató n? hangja. Szemmel láthatóan személyesen érintették a férfi szavai, kellemetlen emléket idéztek fel benne. – De amikor tettre kerül a sor, kiderül, hogy a „bármibe és a mindenbe” sok minden nem tartozik bele. Nem hajlandók lemondani a cigarettáról, az italról, a sz?kékr?l, a szombati focimeccsr?l legyen az él?ben vagy tévében, a hetente többszöri találkozásról a haverokkal, az újságolvasásról, a rossz szokásaikról…
A férfi pillanatra meghökkent a hangnemt?l. Rövid tusakodás után nyugodt, lemondó hangnemben válaszolt.
– Egyetlen egyszer léptem túl a határt az alkoholfogyasztásban, egy húsvéti locsolásból elázva jöttem haza. Másnap megfogadtam, hogy többé alkoholt nem veszek a számba. Azóta se ittam egy kortyot sem. Sohase csaltam meg, s mikor láttam, hogy aggódik, mert n?kkel vagyok körülvéve, új munkahelyet kerestem. Egyetemista koromban nagy focirajongó voltam. Ki ne hagytam volna a Temesvári Poli egyetlen meccsét sem. Miután Brassóba kerültem, a Brassói FC itthoni meccseire jártam el, amíg meg nem ismertem. ? nem szerette a focit, így vasárnap inkább kirándulni mentünk. Mióta összeházasodtunk, egyetlen meccset se láttam él?ben. Tv-ben is csak kivételesen, inkább hagytam, hogy ? válasszon m?sort. Nem szerette a haverjaimat, f?leg Pétert ki nem állhatta. Azt mondta, hogy rossz hatással vannak rám. Egyre ritkábban láttam ?ket, a fiúk a szememre is vetették. Ha hozzánk jöttek, utána állandóan panaszkodott, hogy mindennek bagószaga van. Így aztán a barátaim is egyre ritkábban jöttek hozzánk. Nem nyomom többé a fogpasztatubust a közepén, nem hagyom a cip?met az el?szoba közepén, lehajtom a WC-födelét, habár édesanyám sohase tudott mindezekre rászoktatni. Sohase cigarettáztam és nem drogoztam, de azokról is képes lettem volna leszokni érte… Soha nem ütöttem meg, pedig apám, ha részeg volt nem egyszer megtette anyámmal, f?leg ha anyám sokat perlekedett, és nem emeltem fel a hangom, inkább hagytam, hogy az övé legyen az utolsó szó. Miben kellett volna még alkalmazkodnom?
A férfi hangja inkább kétségbeesett volt, mint vádló. Lehetett látni rajta, hogy a választ keresi a nagy kérdésre: „Mit hibáztam?” A n? fürkész? tekintettel nézett rá, higgye, vagy ne higgye, amit mond? A férfi állta a tekintetét, a színészkedésnek semmi jelét se mutatta. Csak nézett rá várakozóan, hátha megkapja t?le választ.
– Mondja, ugye nem hisz nekem? – kérdezett rá a férfi.
Ez az utolsó mondat végleg meggy?zte a n?t, hogy a férfi meséjében legfeljebb enyhe túlzás lehet. Vagy legalább is a férfi ezt így élte meg, mintha igaz lenne.
– Ön nem mindennapi férfi, az biztos.
– Nem tudom, hogy ezt most dicséretnek vegyem-e, vagy sem… De nem válaszolt a kérdésemre… S mondja, mire vágyik egy n?, ha társat keres?
– Gyengédségre. Szeretetre. ?szinteségre. ?szinte szerelemre. Egy figyelmes társra. Aki alkalmazkodik hozzá. Aki megért? akkor is, ha hangulatváltozásai vannak. Aki segít neki. Akire számíthat. Aki mellett biztonságban érzi magát. Aki majdan gyermekeinek jó apja lehet… – sorolta a n?
A férfi megint a keze közé temette arcát, miel?tt újra megszólalt. Mintha védekezne. Valahogy e vallomás közben már nem tudta elviselni a n? tekintetét.
– Olyan szép volt az elején. Számos csalódás ért engem az életben, barátn?im sorban elhagytak. Hogyan is mondta Jókai? Kétféle kékszakáll van. Van, akinek hét feleség dukál, van, akinek hét kosár. Én az utóbbi kategóriába tartoztam. Amikor megismertem ?t, akkor értettem csak meg, hogy mi is valójában a szerelem. Mondhatom, els? igazi szerelmem volt. Akkor mondtam ki életemben el?ször azt a mondatot, amit?l annyira felkapta a vizet. Sajnálom, hogy…
– Tényleg személyesen érintett, de maradjunk csak az ön problémájánál. Folytassa csak nyugodtan – felelte a n?, miközben elmerengett, hogy e férfi még mély fájdalma közepette is észrevette, hangulatváltozását, s?t, arra is képes volt, hogy „helyére tegye”. Eljátszott a gondolattal, hogy az el?bb kapásból felsorolt néhány kritériumnak megfeleltesse a férfit. Képes figyelmes lenni, hisz itt is bizonyította. Alkalmazkodó, ha igaz, amit mondott. Adni képes, és lemondani másért. Aggodalma azért, hogy neki fájdalmat okozott arra utal, hogy gyengéd is tud lenni, és megért?. ?szinteség, ez bonyolult probléma, vele itt most ?szinte, de a megfelelési kényszer sokszor kényszeríti az embert arra, hogy megpróbáljon „tökéletesebb lenni”… S lehet magába zárt sok mindent, a béke kedvéért… A családias férfi típusa, aki szívesen foglalkozik a gyermekekkel. Ha a felesége megkérte valamire, teljesítette. Nem iszik, nem dohányzik, nem n?zik…
– Ne higgye, hogy úgy ért ez, mint derült égb?l villámcsapás. Hogy „minden tökéletes volt” s egyszerre… Az utóbbi id?ben egyre több vita volt a házban. Olyan családban, n?ttem fel, amelyben volt férfi és n?i munka. Amelyben a papucsférj nevetség tárgya volt. Ezeken az el?ítéleteimen is túlléptem. El?ször csak a nehezebb munkákat vállaltam el, a bevásárlást, takarítást, majd mosogattam, és f?ztem is. Egyre többet segítettem neki, de egyre több kritikát kaptam. Egyre jobban igyekeztem, egyre kevésbé feleltem meg neki.
– Talán még… – próbált a n? reményt kelteni benne, de ezúttal a férfi félbeszakította.
– Nincs talán. Elment, és nem jön vissza. Nem elhagyott, hanem elment egy másik férfival. Nem megcsalt, hanem elhagyott. Elvitte minden holmiját hozzá. S beadta a válópert.
– Úgy meséli, mintha ön lenne a Tökéletes Férfi. Aki mindent megadott feleségének, amit csak kért, s szeretné tudni, miért hagyta el mégis. Ismeri férfit, akivel elment? Talán ott a kapja meg a választ.
– Igen. A legjobb barátom, Péter. Bagózik, mint egy török, két csomagot is elszív naponta. Szereti a sört, néha akkor is iszik, ha a kocsit vezeti. A felesége is azért hagyta el, mert ittasan lekent neki egy pofont, pedig az asszonyka a n?ügyeit is megbocsátotta neki. A Brassói FC drukkereinek alelnöke. Rá nem tenné a kezét a n?i munkára, mert ? nem papucsférj. S n? ?t ne figyelmeztetgesse, s ne parancsolgasson neki… Jellemezzem tovább?
A n? els? pillanatban meghökkent a jellemzésen. Aztán beismerte önmagának, hogy e férfi bizony neki se kellene…
– Ön megpróbált az a Tökéletes Férfi lenni, akire minden n? vágyik, de amelyik egyiknek se kellene. Mondja, miért fáj önnek, hogy egy ilyen hálátlan n?személy elhagyta? Örvendenie kellene, hogy megszabadult, attól, aki nem méltó szerelméhez. Miért vonzódott hozzá, ha nem szolgált rá? És miért nem hagyta ott ön? Megmondom. Önzésb?l. Minél elérhetetlenebb volt, annál inkább kellett. Határtalan altruizmusa olyan volt, mint egy vásár. Minden, amit adhatott értéktelenebb volt, mint amit kaphatott volna érte. Önnek e vásár megérte. Jó vásár lett volna. Azt mondta, hogy mindent, amit csak kért önt?l, megadta neki. Igen, ezzel fizette le, hogy szeresse. De megadta neki azt is, amire vágyott?
– Ön szerint mire vágyott a feleségem, amit nem adtam meg neki?
– A szeretet és a szerelem nemcsak abból áll, hogy adunk, hanem abból is, hogy kapunk. Ön látszólag megadott neki mindent, de közben megfosztotta egy n? legnagyobb örömét?l, hogy adhasson önnek valamit. Úgy érzem, hogy képtelenné tette, hogy kifejezze ön iránt a szeretetét és a szerelmét. Azt hiszem azért volt olyan kritikus, mert kereste azt a határt, amelyet ha ? átlép, ön meghúzza a határvonalat: „Eddig és ne tovább!” S akkor ? Adhatott volna önnek. Bizonyíthatta volna, hogy szereti. De ez nem történt meg. S a ki nem fejezhet? szerelem lassan gy?löletbe csapott át. Gy?lölni kezdett mindent, ami megfosztotta attól, hogy érezze a szerelmet. A saját szerelmét. Így az ön szerelmét egyre inkább ostromnak érezte, mint szerelemnek. Ezért kötött ki az ön tökéletes ellentéténél…
A férfi döbbenten hallgatta. A n? felállt, megfogta a gyermekkocsit, s elindult. Tett néhány tétova lépést, majd pillanatra megállt, s visszanézett. A férfin látszott, hogy szeretné megállítani.
– Ne menjen el még! Szükségem van még önre.
A n? elmosolyodott.
– Kezdetnek nem rossz… Köszönöm mindazt, amit önt?l tanultam ma délután.
– Tessééék?
– Igen, nagyon köszönöm, hogy segített, hogy mindezt megfogalmazzam. Anélkül, hogy önt végighallgassam, nem fogalmazódott volna meg bennem. Ne haragudjon, de most sietek. Életbe kell ültetnem, amit ma tanultam.
– S hogyan akarja véghezvinni?
– Hazamegyek, s kisminkelem ki magam, mire a baba felébred. Amint a férjem hazaér, megmutatom neki, hol van az ebéd, amit megmelegítsen magának, az ölébe rakom a lányát és elmegyek a barátn?imhez pletyózni. Fél éve nem voltam… Gondolja, hogy csak maga csinál ekkora marhaságokat? Ne legyen már ennyire beképzelt!
Legutóbbi módosítás: 2009.01.29. @ 10:32 :: Vandra Attila
