L. M. Montgomery (1874-1942) kanadai írón?, hazánkban f?leg a m?veib?l készült “Anna” és “Váratlan utazás” c. filmsorozatok révén ismert. 1908-ban megjelent regényéb?l (Anne of Green Gables) készített fordításommal az ? békebeli, idilli világát szeretném felidézni.
IV. fejezet
Reggel Zöld Oromban
Fényes nappal volt, amikor Anne felébredt és felült az ágyban. Zavarodottan az ablakra bámult, melyen keresztül vidám napfény ömlött be, és amelyen kívül valami fehér, pehelyszer? dolog lengett a kék égen.
Egy percig arra sem emlékezett, hol van. El?ször pompás izgalom járta át, nagyon kellemesen; aztán jött a borzasztó emlék. Ez a Zöld Orom, és nem akarják ?t, mert nem fiú!
De reggel volt, és igen, egy teljes pompájában virágzó cseresznyefa állt az ablaka el?tt. Gyorsan kiugrott az ágyból a padlóra. Feltolta az ablakszárnyat – az nehezen és nyikorogva mozdult, mintha már régóta nem nyitották volna ki, és valóban így is történt; és olyan szorosan akadt meg, hogy semmi sem kellett, ami fenntartsa. Anne térdre ereszkedett és kibámult a júniusi reggelbe, szeme örömt?l csillogott. Ó, hát nem gyönyör?? Hát nem csodálatos ez a hely? Tegyük fel, hogy igazából nem maradhat itt! De azt képzelte, maradhat. Itt van tere a képzeletnek.
Egy hatalmas cseresznyefa állt kint, olyan közel, hogy ágai a házhoz értek, és annyira elborították a virágok, hogy alig látszott egy levele. A ház mindkét oldalán nagy gyümölcsös volt, az egyik almafákkal, a másik cseresznyefákkal teli, melyeket szintén elborítottak a virágok, és pázsitjukat pitypangok pettyezték. Lent a kertben orgonák voltak, lila virágokkal, és szédít?en édes illatuk az ablakhoz szállt a reggeli széllel.
A kerten túl egy lóherékkel teli zöld mez? ereszkedett le a völgybe, ahol a patak folyt és temérdek nyírfa n?tt, amik könnyedén szöktek szárba az aljnövényzetb?l, amely páfrányok, mohák és más erdei növények örömteli kilátásával kecsegtetett. Azon túl egy domb volt, ahol luc és erdei feny?k zöldelltek és hajladoztak; közöttük egy kis résen át látható volt annak a kis háznak a szürke oromzata, amit a lány korábban a Fényl? Vizek tavának másik oldaláról pillantott meg.
Távolabb, balra voltak a nagy cs?rök, és azokon túl, a távoli, lankás, zöld mez?k mögött szikrázott a kék tenger.
Anne szépséget kedvel? szeme elid?zött mindezen, mohón fogadva be mindent. Már annyi csúnya helyet látott életében, szegény gyerek; de ez olyan szép volt, mint bármi, amir?l valaha is álmodott.
Ott térdelt, és csak a körülötte lév? szépségbe merült, amíg egy vállára ereszked? kéz fel nem riasztotta. A kis álmodozó nem hallotta, amikor Marilla bejött.
– Ideje, hogy felöltözz – mondta kurtán.
Marilla nem tudta igazából, hogyan beszéljen a gyerekhez, és kényelmetlen tudatlansága miatt élesen és röviden szólt hozzá, amikor nem is úgy akart.
Anne felállt és nagyot sóhajtott.
– Ó, hát nem csodálatos? – kérdezte, kezével az egész kinti, szép világ felé intve.
– Ez egy nagy fa – mondta Marilla -, és remekül virágzik, de a gyümölcse nem ér sokat – kicsi és kukacos. – Ó, én nem csak a fára gondolok; persze az is csodás – igen, RAGYOGÓAN csodás – úgy virágzik, mintha akarná – de mindenre gondoltam, a kertre és a gyümölcsösre és a patakra és az erd?re, ez egész nagy, szép világra. Nem érzi úgy, mintha csak imádná a világot egy ilyen reggelen? És egészen idáig hallom a patak kacagását. Megfigyelte már valaha, milyen vidámak a patakok? Mindig kacagnak. Még télen is hallottam ?ket a jég alatt. Olyan boldog vagyok, hogy van egy patak Zöld Orom mellett. Talán azt hiszi, nekem ez mindegy, amikor nem is fog megtartani engem, de nem így van. Mindig szívesen emlékszem majd arra, hogy van egy patak Zöld Oromnál, még akkor is, ha sohasem látom többé. Ha nem lenne itt patak, KÍSÉRTENE engem az a kényelmetlen érzés, hogy lennie kellene. Nem vagyok mélyen kétségbeesve ma reggel. Reggel sohasem vagyok. Hát nem nagyszer?, hogy vannak reggelek? De nagyon szomorú vagyok. Elképzeltem, hogy tényleg én vagyok az, akit végül is akarnak, és hogy mindörökre itt maradok. Nagyon vigasztaló érzés volt, amíg tartott. De az a legrosszabb abban, hogy elképzelünk dolgokat, hogy eljön az id?, amikor abba kell hagynunk, és az fáj.
– Jobban tennéd, ha felöltöznél és lejönnél, és nem foglalkoznál a képzelgéseiddel – mondta Marilla, amint megszólalhatott. – Vár a reggeli. Mosd meg az arcod és fésülködj meg. Hagyd nyitva az ablakot, és tedd az ágynem?t megfordítva az ágy végére. Olyan gyorsan légy, amilyen csak tudsz.
Anne nyilvánvalóan tudott gyors lenni, ha volt célja, és tíz perc múlva már lent is volt, szépen felöltözve, megfésült, befont hajjal, megmosott arccal, és az a kellemes tudat járta át lelkét, hogy Marilla összes kérését teljesítette. Valójában azonban elfelejtette megfordítani az ágynem?t.
– Igencsak éhes vagyok ma reggel – jelentette ki, amint lehuppant a Marilla által elétett székre. – A világ nem t?nik olyan roppant pusztaságnak, mint aminek tegnap este látszott. Úgy örülök, hogy süt a nap ma reggel. De az es?s reggeleket is meglehet?sen kedvelem. Minden fajta reggel érdekes, nem gondolják? Az ember nem tudja, mi fog történni aznap, és oly sok tere van a képzeletnek. De örülök, hogy ma nem esik, mert egy napsütéses reggelen könnyebb vidámnak lenni és elviselni a megpróbáltatásokat. Úgy érzem, sokat kell elviselnem. Az rendben van, ha az ember csapásokról olvas, és elképzeli, amint h?siesen túléli ?ket, de ha valójában minket érnek, az már nem olyan szép, ugye?
– Az ég szerelmére, fogd be a szád – mondta Marilla. – Túl sokat beszélsz kislány létedre.
Ennek következtében Anne olyan szófogadóan és alaposan hallgatott, hogy hosszú némasága Marillát meglehet?sen idegesítette, mintha valami nem teljesen természetes dolog jelenlétében lett volna. Matthew szintén hallgatott – de ez természetes volt -, így az evés nagy csendben zajlott.
Az étkezés során Anne egyre inkább szórakozottabbá vált, gépiesen evett, nagy szeme tántoríthatatlanul és vakon meredt az ablakon kívül az égre. Ett?l Marilla még idegesebb lett, mint valaha; az a kényelmetlen érzése támadt, hogy míg ennek a furcsa gyereknek a teste talán ott van az asztalnál, a lelke valami távoli felh?országban jár, fent a magasban a képzelet szárnyain repül. Ki akarna egy ilyen gyereket a háznál?
Mégis, Matthew meg akarta tartani, valami megmagyarázhatatlan okból! Marilla úgy érezte, a férfi aznap reggel is legalább annyira akarta ezt, mint az el?z? este, és még továbbra is ki fog tartani. Ez volt Matthew szokása – a fejébe vett valamit, és a legbámulatosabb csendes állhatatossággal ragaszkodott hozzá – olyan állhatatossággal, ami csendességében tízszer er?sebb és eredményesebb volt, mintha beszélt is volna hozzá.
Az evés után Anne felocsúdott ábrándozásából, és felajánlotta, hogy elmossa az edényeket.
– Jól tudsz mosogatni? – kérdezte Marilla bizalmatlanul.
– Egész jól. Bár jobban tudok gyerekeket gondozni. Olyan sok tapasztalatom van már ebben. Olyan kár, hogy nincs itt egy sem, akit gondozhatnék.
– Nem érzem, hogy több gyereket szeretnék, akit gondoznom kell, mint amennyim jelenleg van. TE elég gondot jelentesz, annyi szent. Hogy mit kellene tennünk veled, azt nem tudom. Matthew egy felettébb nevetséges ember.
– Szerintem kedves – mondta Anne szemrehányóan. – Olyan nagyon együttérz?. Nem bánta, mennyit beszélek – úgy t?nt, tetszik neki. Amint megpillantottam, úgy éreztem, ? rokonlélek.
– Mindketten elég hóbortosak vagytok, ha ezt érted rokonlelken – mondta Marilla szipogva. – Igen, elmoshatod az edényeket. Sok forró vizet használj, és figyelj oda, hogy jól szárítsd meg ?ket. Épp elég dolgom van ma reggel, mert el kell hajtanom White Sands-be délután Mrs. Spencerhez. Te velem jössz, és eldöntjük, mi lesz veled. Ha befejezted a mosogatást, menj fel és vesd be az ágyad.
Anne elég ügyesen mosogatott, amint azt Marilla, aki éles szemmel figyelte ténykedését, észrevette. Kés?bb Anne kevésbé sikeresen vetette be az ágyát, mivel sohasem tanulta meg a tollpárnahuzattal birkózás m?vészetét. De valahogy mégis megcsinálta, és lesimította; és azután Marilla, hogy megszabaduljon t?le, azt mondta, kimehet a szabadba, és vacsoráig szórakozhat.
Anne az ajtóhoz rohant, ég? arccal és izzó szemekkel. A küszöbön megtorpant, megpördült, visszament és leült az asztalhoz, a fény és t?z oly hirtelen elt?nt az arcáról, mintha valaki egy gyertyakoppantót tett volna rá.
– Most mi a baj? – akarta tudni Marilla.
– Nem merek kimenni – mondta Anne olyan mártírhangon, mintha minden földi örömr?l készülne lemondani. – Ha nem maradhatok itt, nincs értelme, hogy megszeressem Zöld Ormot. És ha kimegyek oda és megismerem az összes fákat és virágokat és a gyümölcsöst és a patakot, nem tehetek mást, mint hogy szeressem. Most is elég nehéz már, nem teszem még nehezebbé. Annyira szeretnék kimenni – úgy t?nik, minden engem hív: „Anne, Anne, gyere ki hozzánk. Anne, Anne, játszótársat szeretnénk” – de jobb, ha nem megyek. Nincs értelme szeretni dolgokat, ha elszakítanak t?lük, ugye? És olyan nehéz nem szeretni, nem igaz? Ezért örültem annyira, amikor azt hittem, itt fogok élni. Azt hittem, olyan sokminden lesz, amit szeretek majd, és semmi sem fog megakadályozni. De ez a rövid álom végetért. Most már beletör?dtem a sorsomba, és nem hiszem, hogy kimegyek, mert attól tartok, akkor kitör?dhetek bel?le megint. Mi a neve annak a muskátlinak az ablakpárkányon, kérem?
– Az, az almaillatú muskátli.
– Ó, én nem erre a fajta névre gondoltam. Hanem egy olyanra, amit maga adott neki. Nem adott neki nevet? Adhatok akkor én egyet? Hívhatom – lássuk csak – a Bonny megfelel? – hívhatom Bonnynak, amíg itt vagyok? Ó, kérem, engedje meg!
– Istenem, bánom is én! De mi a csudáért kell nevet adni egy muskátlinak?
– Ó, én szeretem, ha a dolgoknak is neve van, még ha csak muskátlik is. Ett?l az emberekhez hasonlóbbnak t?nnek. Honnan tudja, hogy egy muskátli érzéseit nem sérti-e, ha csak muskátlinak nevezik, és semmi másnak? Maga se szeretné, ha csak n?nek hívnák örökké. Igen, Bonnynak fogom hívni. Ma reggel elneveztem a hálószobám ablaka el?tt álló cseresznyefát is. Hókirályn?nek hívom, mert olyan fehér. Persze nem fog mindig virágozni, de az ember legalább azt képzelheti, hogy mégis, ugye?
– Még soha életemben nem hallottam hozzá foghatót – mormolta Marilla, meghátrálva a pincébe a krumplik után. – Ez a lány elég érdekes, ahogy Matthew mondja. Már azt érzem, hogy kíváncsi vagyok, mi a csudát fog mondani legközelebb. Meg is fog babonázni engem. Matthew-t már megbabonázta. Azzal a tekintettel, amivel Matthew nézett rám, amikor kiment, mindent újra elmondott, amir?l tegnap este beszélt, vagy amire célzott. Bárcsak olyan lenne ? is, mint a többi férfi, és kibeszélné magát. Az ember akkor felelhetne neki, és észre téríthetné. De mit lehet tenni egy férfival, aki csak NÉZ?
Anne visszaesett ábrándozásába, állát kezére támasztva, szemeit az égre meresztve, amikor Marilla visszatért a pincében tett zarándoklatából. Marilla ott is hagyta ?t, amíg a korai vacsora az asztalra nem került.
– Gondolom, Matthew, ma délutánra elvihetem a kancát és a homokfutót, ugye? – kérdezte Marilla.
Matthew bólintott, és sóvárogva nézett Anne-re. Marilla elkapta a pillantását, és kíméletlenül így szólt:
– Elmegyek White Sands-be, és elrendezem ezt a dolgot. Anne-t elviszem magammal, és Mrs. Spencer talán el?készületeket tesz majd, hogy azonnal visszaküldjük ?t Nova Scotiába. Elkészítem a teádat, és id?ben hazaérek a fejésre.
Matthew még mindig nem szólt semmit, és Marillának az volt az érzése, hogy csak a szavait és az energiáját vesztegeti. Semmi sem bosszantóbb egy nem felesel? férfinél – talán csak egy nem felesel? n? az.
Matthew id?ben befogta a kancát a homokfutóba, és Marilla elhajtott Anne-nel. Matthew kinyitotta az udvar kapuját nekik, és amint lassan kimentek rajta, azt mondta, látszólag konkrétan senkinek sem címezve szavait:
– A kis Jerry Boute volt itt az Öbölb?l ma reggel, és azt mondtam neki, úgy hiszem, felveszem ?t a nyárra.
Marilla nem felelt, de olyan er?sen megcsapta a szerencsétlen vörösessárga lovat az ostorral, hogy a kövér kanca, amely nem szokott hozzá efféle bánásmódhoz, ingerülten vágtázott a keskeny úton, riasztó sebességgel. Marilla visszanézett egyszer, amint a homokfutó száguldott, és látta, amint az a bosszantó Matthew áthajolt a kapun, és vágyakozva nézett utánuk.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: Vogl Anikó
