Olyan, mint felfelé tartani egy bizonyos
lelki sétányon.
Szervez?er? már nincs, központozás még.
A meredély ott, arra lejt, karhossznyi. De hiszen
nincs gravitáció. A fák is, a parki fák
nem tudni, mit keresnek itt. Sétány ez?
Olyan, mint gomolygás. Köd, ha már sétány.
Út az van. Erd? is. Fent-lent is. Szavak is.
Képe valaminek, az erd? mélye, a víz sötétje, jaj.
Manók még nem kísérnek erd?n-mez?n át,
nem érik a búza, s a roppant Ég nem ível odafent,
?, a Formateremt? és Formadönt?. Kérd?jellel a végén,
mert ez már Marienbad, elégia és Goethe.
Emlékek ezek?
Charlotték? (Nem is.)
F?leg manók, nem veszélyesek, csak veszélykelt?k.
Ugrálnak a paplanon, párnán, szavakon, sátorlapon, nem is
róluk van szó, inkább erdei sötét, gomoly, séta.
Az olyan, mint és az az közti résen át vezet
az emlék-patak. A hágón egyedül van,
a visszanézésben az ember (a vadállatka). De hiszen
ez körülötte van, itt, most. A séta
a szavakon. A séta a szavakon. Kitárul-e
a táj? Ami vissza van. Itt, most, tárva, közte.
Csak köd. És hideg van. A forma nélküli látomás?
Nem, nem az. Ez. Inkább intenzitás,
rángás, hullámzás, hullámforma nélkül, az csak
felszín, semmitmondó, félrevezet?, megszálló.
Csak egyedül. Még csak nem is már.
Még csak nem is a szív hegyein.
A csúcsok tisztult tagadásánál
forma nélkülibb, még csak nem is
formátlan, kesely?tlen. Nem is
sün (de), nem is sárkány (dehogynem). Ám
id?-detonációk, ama fák, parki fák még
körös-körül, igaziak, tényleg, mást nem is
lehet mondani. Itt ér hát véget. Itt ér véget.
2009. febr.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Babják Krisztián