Rokonunk kisfia sok nyarat töltött el nálunk. Jött a városi port és lármát fölcserélni a friss levegőre, csendre, nyugalomra. Mi is gyerekek voltunk, hat és tíz év közöttiek, s hárman. Ő volt a negyedik gyerek a háznál. Nem volt közöttünk semmi megkülönböztető jel, dehogy kerestünk ilyet. Ahogy nagymamánk mondta, ő is az emménk. (Lefordítom, ő is a miénk), hozzánk tartozik.
Házunk a község templomával szemben állt. A misék, s egyéb egyházi szertartások előtt mindig harangoztak. Messze földön nincs olyan szépen zengő harangszó, mint itt. Az első harangkongás félórával a kezdet előtt jelzi, hogy istentisztelet lesz. A második azt jelzi, hogy aki jönni akar, az induljon már el, ha eddig meg nem tette. A harmadik azt jelezte, megkezdődött a szertartás.
Mi csak az első kondításra vártunk. Uccu, szaladtunk be a sekrestyébe, mert ministrálni kellett, azaz erre vágytunk. Néha olyan sok gyerek akart ministrálni, hogy többünket is a templom padsorai felé irányított Pista bácsi. A ministrálók között a jobbfő titulus elérése volt a főcél. Ő vihette be a misekönyvet, ő rázhatta meg a csengőt, ha a pap kérdezett valamit, neki kellett fennhangon latinul válaszolni, neki kellett bort és vizet önteni a kehelybe, áldoztatásnál ő tarthatta az aranytálcát, ezért hát mindenki a jobbfő címre pályázott. De ugye nem lehetett mindenki az. Második helyen a balfő posztért volt nagy versengés. Aki ezt sem kapta meg, az jobbkicsi, vagy balkicsi lehetett, ilyenek akár többen is lehettek. Szinte semmi feladatuk nem volt, csak álltak, vagy térdepeltek, ahogy a helyzet kívánta.
A legizgalmasabb az volt, amikor a pap latinul kérdezett, és a jobbfő latinul válaszolt. Persze, hogy nem értettük, csak bemagoltuk a szavakat. És mondtuk! Mindig kuncogást váltott ki, amikor a jobbfő válaszában fölhangzott a vizibili szó. Ugyan mit jelenthet? Ma már tudom, hogy ez a forma egy latin melléknévi igenév felső foka. És azt jelenti, hogy a legláthatóbb, a legfényesebb. Csak évek múlva vezették be, hogy a szertartások nyelvezete magyar legyen.
De térjünk vissza rokonunkra. Amikor meghallottuk az első harangszót, belénk hasított, menni kell. A rokonunkat azonban nem hagyhatjuk csak úgy magára. Eldöntöttük, visszük magunkkal, miért ne lehetne ő is ministráns? Szabadkozott, hogy ő nem ilyen templomba szokott járni, de megnyugtattuk, itt is jól fogja érezni magát.
Nagyobbik bátyám kivívta magának, hogy jobbfő lehessen. És elintézte, hogy rokonunk mellette álljon, mint jobbkicsi. Aztán csak annyit mondott még neki, hogy csinálja azt, amit ő. S rokonunk hűségesen követte az utasítást. Amikor bátyám a misekönyvet az oltárhoz vitte, elkísérte. Amikor megrázta a csengőt, ő is megrázta. Amikor letérdelt, ő is letérdelt. Amikor latinul válaszolt, ő is mormolt valamit. Áldoztatásnál ő is meg akarta fogni az aranytálcát, de bátyám odasúgta, ezt azért már nem kell.
A hívek jámborul fogadták a jeleneteket, semmi kivetnivalót nem találtak benne, talán észre sem vették, hogy valami fura történik. Nem úgy édesapám. Megszidta szerencsétlen kis rokonunkat, mert megszégyenítette saját vallását. Lelkére kötötte, hogy máskor ilyet ne tegyen. De aztán megsimogatta, hogy végül is egy az istenünk, nem is olyan nagy bűn, ha más vallás templomába bemegyünk, de akkor legalább ne legyünk ott kulcsfigurák!
Volt ennek a figyelmeztetésnek egy kis előzménye. Pár hete volt, hogy behívatták édesapámat a község pártirodájába. Baráti beszélgetésre. Vagy raportra? S meg kellett hallgatnia neki a következőket.
Az április négyedikei nagy állami ünnepre való iskolai megemlékezésen részt vett nagyobbik bátyám, szép új úttörő egyenruhában, a hozzávaló vörös nyakkendővel. Ahogy vége lett az ünnepségnek, a bátyám, úgy ahogy volt, rohant a kezdődő húsvéti körmenethez. Ott egy nagyobb feszületet megragadva a menet elejére állva hirdette Jézus föltámadását. Közben meg a vörös nyakkendő ott virított rajta, mert elfelejtette levenni. A pártiroda emberei szerint ez óriási skandalum. Vagyis botrány. Világnézeti bonyodalom. Ezért még a megye is szólni fog! S akkor aztán megmossák mindenki fejét!
Édesapám szépen meghallgatta mindezt, majd megvonta vállát, s elment. Gyerekekről van szó! Miért kell ebből ügyet csinálni? Most védekezzen? Ugyan miért? Munkájára szüksége van a községnek, az ilyen piszkálódásokkal neki igazán nem kell törődnie. Van fontosabb dolga is. Egyébként gondolkodott már valaki azon, miért hívják nálunk a Húsvétot húsvétnak? Minden más népnél a feltámadás ünnepe ez. Még az oroszoknál is a Feltámadás ünnepe (vaszkriszényija), és nem Húsvét.
Azért valami mégis motoszkálhatott benne, hogy néhány hét múlva rokonunkat megfeddte. Mégsem sokáig töprenghetett a témán, tényleg voltak fontosabb dolgok is. Kis rokonunk meg vidáman szaladgált velünk az udvaron.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.22. @ 11:11 :: Barok László