A görög mitológia Philemonja és Baucisa jut eszembe róluk. Akik nem bírták volna elviselni a másik halálát, ezért arra kérték Zeuszt, az istent, hogy együtt halhassanak meg.
Amálka és Balázska szerény értelemmel éldegéltek boldogan. S elérték, ami csak kevés házaspárra jellemző, hogy tökéletesen megértették egymást hallgatagon is, mozdulatokból, pillantásokból, apró arcrándulásokból, és ilyen apróságokból. Jellemző, amikor Balázska hazajött a munkából, s megsimogatták egymást nézésükkel, szó nélkül asztalhoz ültek, amire Amálka hang nélkül tette ki az odaadó szeretettel megfőzött étket. Némán szedett párja tányérjába. Aztán gondosan figyelt. Hogy milyen tekintetet vet Balázska a megpakolt tányérra, a kanállal milyen gyorsaságban teszi szájába az étket, a harapás milyen tempóban megy le a torkán, mennyire elégedett a pillantása. Az szörnyű lett volna, ha látná, Balázskának nem ízlik a táplálék, de ilyen még nem fordult elő. Most se. Amikor elfogyott az utolsó falat is, Amálka feladata volt megállapítani, éhes-e még Balázska. Ha úgy ítélte meg, tett még Balázska tányérjába, s halkan mondta:
— Egyél, Balázskám!
S Balázska szó nélkül evett még. Ha Amálka úgy ítélte meg, szedett még neki. Ha nem, akkor halkan mondta:
— Mára elég, egészségedre, Balázskám.
Balázska hálás tekintettel köszönte meg, s állt fel az asztaltól. Eszébe nem jutott volna kérni még, tudta, hogy ő most jóllakott. És ennyi neki elég volt. Nem volt egy beszédes ember.
Egyszer egy új munkatársa akart vele beszélgetésbe merülni, de nem ismerte még. Gondolta, valami viccessel kezdi.
— Képzeld, Balázs! Tegnap leszállt egy idegen a buszról a községünkben, s megkérdezte tőlem, hogy van-e valami látnivaló nálunk. Mondtam neki, hogy van, de az tavasszal férjhez ment! Ha-ha-ha!
És várta a hatást. Mert ezen mindenki hahotázik. De nem így Balázska. Nagy komolyan elgondolkodott, majd megjegyezte:
— Hát az tényleg férjhez ment.
Majd kissé bárgyú, de komoly és kétségbeesett arccal várta, mit akar ez az ember még tőle? Együtt dolgoztak a nagyfaluban, Pesten. Naponta ingáztak. Kora reggel föl, délután haza. Nem csupán ketten jártak így dolgozni. Legalább még hatan, és útközben még fölszálltak hozzájuk vagy húszan a vonaton. Szinte valamennyijüknek fabőröndjük volt. Fura szó ez, fából bőr? Mint vasból fakarika? Mindenki saját maga készítette a fabőröndöt. Balázska is. Praktikus egy dolog volt ez. Nem nyomódott össze benne az elemózsia, ha nem volt ülőhely a vonaton, rá lehetett ülni, strapabíró volt, és ki tudja, hány előnye volt még?
Nem ismerték Zeuszt. Mert Balázska előbb halt meg. Két nap múlva ebbe halt bele Amálka.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Barok László
