Sokat gondolkodtam már, miért pont őt választottam.
Azt hiszem, a bőre tetszett meg…
Csodálatos bőre volt, gyönyörű barna, mint azoké a nőké, akik a tengerparton szerezték bőrük színét.
Az igazság az: gondolni se mertem volna rá sosem, hogy valósággá válhat.
De most itt fekszik mellettem, a padlón.
Tudom, hülye dolog így a padlón feküdni, de boldog vagyok, mert vele lehetek.
Olyan, mintha álmodnék: szabad vagyok, és ő itt fekszik mellettem, egészen közel hozzám, szinte érintésnyire.
Játszom a gondolattal, hozzányúljak-e, vagy sem. Szeretném minél tovább érezni azt, amit most érzek: csak így feküdni mellette és hozzá se érni.
Tudom, nem bírom sokáig, végül majd megfogom a talpát, kezem egyre feljebb siklik, mint ahogy kapcsolatunk során már valahányszor.
Tisztában vagyok azzal is, hogy a játék végén egy pillanatra meggyűlölöm talán.
Azonban nem lennék reális, ha nem mondanám el, nélküle egy lépést sem tudok tenni már.
Emlékszem, amikor az enyém lett… Remegő kézzel nyúltam felé.
Oh, igen. Az első este… csak simogattam gyönyörű barna bőrét. Azt hittem, mindig reá vágytam…
S a nyelve… csodás volt.
Most itt fekszik mellettem, a padlón. Meg sem moccan.
Nem nézek arra, de tudom, itt van velem.
Nem akarok és nem is bírok ránézni.
Oh Istenem, mennyit bajlódtam vele, hogy megváltozzon. Minden este újra és újra kezdtem, hogy csiszoljak rajta, de ő nem akart megváltozni… Mennyi kárba veszett munka.
Számomra nagyon kényelmetlen már… Mint egy rossz cipő, amely szorítja az ember lábát… Oh, mennyire gyűlölöm….
Hiába próbálok változtatni rajta. Meg vagyok győződve, neki is jobb lenne, ha nem kellene vele annyit foglalkoznom.
Most itt fekszik mellettem a padlón. Tudom, hülye dolog így a padlón heverni.
Nem nézek rá, csak szidom, amiért besározta magát.
Na nem, ne higgyék, azért nem pereg le róla minden.
Persze nem láthatok bele.
Végül is megadom magam: kezem utána nyúl, aztán egyre feljebb siklik, mint kapcsolatunk során annyi este már.
Tisztában vagyok azzal is, hogy a játék végén, egy pillanatra meggyűlölöm talán, de nem lennék reális, ha nem mondanám el: nélküle egy lépést sem tehetek már.
Nem nézek arra, de tudom, itt fekszik.
Kezem utána nyúl és először… kiveszem belőle a cipőfűzőt. Másik kezembe sárkefét ragadok és elkezdem kefélni, tisztítani, hogy a bőre, amelyet mindig csodáltam, visszanyerje tükrösen csillogó barna színét.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.06. @ 11:38 :: Berta Gyula