Ugyanúgy indult a napom, mint általában. S?t, még annál is jobban: korán felkeltem. Azt mondják, az élet minden pillanatát ki kell használni. Nem, ne értse félre senki! Hál’Isten nincsen semmilyen egészségi problémám, egyel?re még nem gondolkodok ilyesmiken.
Egyszer?en csak ki szeretném használni családommal együtt – már amit kihasználhatok – a lehet?ségeket.
Természetesen hétvége volt történetesen. Megfigyeltem, mindig ilyen alkalommal jönnek furcsa gondolataim. Úgy értem, mások számára furcsa. Most azonban, ahogy beléptem a fürd?szobába számomra is meglep?en folytatódtak a történések: megtapasztalhattam, hogy a tükör, mely általában a megszokottaknak is megfelel?en a valóságból mutat valamit, most lehetetlen dolgot produkál: Tudom és még emlékszem is, a mesékben léteztek olyan tükrök, melyek önhatalmúlag mutattak valamit, valami félrevezet?t, s?t! Vidámparki emlékeimben is él még az ott lev? csalóka tükrök b?völete. Ezeket a dolgokat azonban, ahogyan növekszik ismeretanyagunk, feln?ttként már egészen átértékeli tudatunk. Néha mégis el?fordulhat, hogy megdöbbenve veszünk észre valamely még ismeretlen jelenséget.
Ebben a cip?ben jártam én is, amikor – családom többi tagjára tekintettel – mezítláb kilopództam, akkor még gyanútlanul a fürd?szobába.
Mint már azt hiszem utaltam is rá (de ha tévednék, most utalok) a tükör, ahogyan belepislantottam, mintha nem engemet mutatna. Más azonban nem volt a helyiségben rajtam kívül, így a dolog annyira meglepett, hogy a tükör elé visszaléptem, minderr?l meggy?z?dend?en.
A tükör sima, fényes felületér?l valóban nem tudtam magamat felismerni, valami homály fedte az arcot, mely elvileg az én arcom tükörképe kellett legyen.
Jártam már így máskor is, akkor a titok a hosszas fürd?zés hatása a tükrön lecsapódó párában rejlett. Megérintettem az üvegfelületet, ám az várakozásomtól eltér?en nem nedvesítette be a kezemet. Teljesen száraz felületet simíthattam. Ekkor tüzetesebben szemügyre vettem eme fürd?szobai alkalmatosságot. A tükör teljesen, hogy úgy mondjam: „por száraz’ volt ugyan, ám a jól megszokott várakozásomtól eltér?en nem teljesen fedte fel – még csak el?ttem sem – kilétemet: az üvegen keresztül nem magammal, hanem egy homályosan mutatkozó, arctalan arccal néztem szemközt. Az volt az érzésem áttetsz?vé varázsolt a tükör. Már biztosan tudtam, le kell cserélnem, mert valószín?leg a foncsor olyannyira meghibásodott, hogy kedves tükrünk nem tudja rendesen ellátni feladatát.
Id?közben az utcáról gyorsan kopogó lépések zajai sz?r?dtek be. Elkések! Úristen! Elkések megint! Rémületemben pillanatok alatt elkészültem, már csak a hónom alól hiányzott valami megszokott, de gondolkodásra sem maradt már id?m, így aztán gyorsan a hónom alá kaptam a táskámat, és uzsgyi… futás! Ki a kapun. Az autóbuszra igyekv? emberek csoportja legalább fél utcahossznyi el?nyre tett szert velem szemben. Idegesen rohantam utánuk: Hát már senki észre sem vesz? – kiáltottam volna utánuk szívem szerint, de nem tettem, minden energiámat a futásra tettem fel. Valaki más is futhatott még utánam, mert éles, hátulról érkez? sivításra lettem figyelmes. Elengedtem a fülem mellett, óvatosan. (Igen sért? hang volt.) Én általában nem vagyok haragtartó, így továbbra is csak a táskámat tartottam, szorongattam a kezemben.
Lassan utolérni látszottam már a rendes embereket, akik korán keltek, id?ben elindultak, akárcsak mindig. Nem hagytak helyet a kétkedésnek ?k – és hihetetlen talán -, de minden harag nélkül mondhatom, ?k általában pontosak és jól neveltek voltak. Miattuk még soha nem kellett a busz vezet?jének Istentelen szitkokat kiengednie a száján. Az ilyesmi inkább énrám volt jellemz?. Ezt most, így rohanás közben is tudtam. Ez így van rendjén. Az embernek tudnia kell a saját értékeit, elismerem. Én is tudtam, tudtam, hogy a táskámban nem csak a bérletem van benne, hanem egy igen értékes kép is. A kedvesem fényképe. Több képe is. Én ezeket gy?jtöm, nem pénzt.
Egyszer megpróbáltam, ám rá kellett döbbennem, ez nem az én szakmám. Kiejtett egy öreg néni a kezéb?l valami ódon b?rb?l készült pénztárcát egyszer. Igen kemény tél volt, akkor is a buszra vártam többedmagammal, azaz: akkor úgy volt, most egyedül rohantam. Nos, fagyos ujjai közül kiejtette a nénike valószín?leg az egész vagyonát tartalmazó kopottas tárcáját. A hófehér hó pillanatok alatt megtelt ezüstösen, sárgán (de a legtöbbje szürkén) csillogó fémpénzekkel. A busz pedig – mint egy ragadozó, amely végre lecsaphat áldozatára – váratlanul ott termett. Mindenki az els? ajtónál tolakodott, az öregasszonyra ügyet sem vetve, ? meg szegény igyekezett összeszedni, amit elérhetett. Volt az árokba behullva is néhány darab, itt-ott csillogtak a hó alól is a pénzérmék. A busz csak egykedv?en dohogta a füstöt.
Ketten segítettünk a pénzét gyorsan összekapkodni. Sikerült is, szerencsére. Megtaláltuk valamennyit, pontosan annyi volt, amennyi a jegy ára be a városig. Nagy megkönnyebbülést éreztünk mind a ketten – szerintem -, akik segítettünk neki ebben. A szegény asszony öröme azonban nem lehetett teljes: már kés? volt, az autóbusz otthagyta füstjét és bennünket is. Elindult közben.
Vagyis, mint ahogy mondtam is, nem az én szakmám a pénzgy?jtés. Talán nem megfelel? iskolát választottam. Persze az is igaz, nem emlékszem, amikor az általános iskolában választani kellett, volt-e egyáltalán valami hasonló szakma. Ám ez már régen volt, csak még nem felejtettem el. Inkább egy nagyon kedvemre való lányt választottam ott padtársamul. Semmi sem alakult ki köztünk, pedig nagyon szerettem volna vele járni. Csak nap, mint nap ültünk egymás mellett. Nem tehettünk semmit, csak figyeltünk. Kés?bb sem engemet választott, én viszont nem akartam ellenkezni vele. Vele f?leg nem.
Így gy?jtöttem össze valamikor a pénzt. Magamnak soha. Annyi pénzem sosem volt, hogy még gy?jthessem is magamnak.
Éreztem, most ez alkalommal nem járok úgy, el fogom érni az autóbuszt még id?ben.
Az ajtónál néhány fiatalabb iskolába igyekv? várakozott a felszállásra. El?re engedtek, nem igen tör?dtek azzal, mit teszek. Én nem szoktam a lehet?ségekt?l távol tartani magamat. Nos nem vagyok szerintem azért önz? – remélem -, de ha már így alakult felszálltam.
Kicsit talán még félre is húzódtak néhányan, hogy elférjek, de ebben nem voltam teljesen bizonyos. Egykedv? tekintetek közt léptem fel. A sof?r, aki mindig megnézte ez ideig, érvényes-e a bérletem, most ügyet sem vetett rám.
Úgy t?nt, ezen a reggelen semmibe vesznek. Nem zavart különösebben, hiszen nem régóta élek ebben a faluban. Tudom milyen a falubeliek gondolkodása. Majd apránként kell elfogadtatnom magamat velük. Egyel?re városi jött-ment vagyok a számukra, tudom.
Találtam egy üres helyet, gondoltam leülök, hosszú még az út és én az utolsó el?tti megállónál kell, hogy leszálljak.
Alighogy leültem, a második szomszédom a nevemet kiáltotta mondván, hogy átlát rajtam. Nem volt egy barátságos fajta, így egyb?l tudtam, megint van valami sérelme t?lem, de nem egészen értettem, miért mond nekem ilyeneket. Nem hagyhattam ennyiben a dolgot, tudtam egyb?l, mit válaszoljak neki, már ott volt a nyelvemen. Ekkor váratlanul valaki, egy id?sebb hölgy csaknem az ölembe ült. Megfogta a lábamat, a combomat, helyesebben, amire igen érzékeny vagyok.
– Hogy a fenébe! Már ne haragudjon, nem vettem észre, hogy itt ül. Jézusom! Tudja maga, hogy át lehet látni magán?
– Az érdekes lenne, nem gondolja? Talán nem figyelt eléggé. Ha gondolja, átadom szívesen a helyet, maga, ha jól tudom, úgyis hamarosan le fog szállni.
– Isten ments! Maga mellé? Hiszen át lehet látni magán!
Nem értettem a dolgot, de nem vitatkoztam.
A munkahelyemre érve egyb?l az öltöz? felé vettem az irányt. Ahogy beléptem több munkatársam is ott volt már, munkaruhát öltöttek, volt, aki várta a társát, ám valamennyien tekintetüket csodálkozva rám emelték. Egyikük meg is szólított:
– Hello, öreg! Mi a ménk? van veled? Tudod, hogy át lehet látni rajtad?
Ez esztelenség gondoltam, de nem válaszoltam. Úgy gondolom, bizonyos esetekben az embereket – f?leg, ha megrögzötten ragaszkodnak bizonyos nézeteikhez -, meg kell hagyni az elképzelésük mellett.
Nem válaszoltam, tehát szó nélkül átmentem a bels? helyiségbe. Ott senki sem zavart az öltözködésben, teljesen egyedül voltam, csak a szemben lev? falon mutogatta magát egy csillogó tükör.
Öltözködtem, azaz vetettem volna le az új ruhámat és megdöbbenve vettem észre, hogy ez nem is az új ruhám. Úgy látszik reggel, ahogyan el?ször a megszokott, minden feladatra alkalmas trikómat felvettem, az úgy is maradt a nagy kapkodásban. Kicsit kopott, már nem olyan szín?, mint új korában, csak a rajta lev? hatalmas „Á” bet? virított még eredeti fekete színében.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.25. @ 12:29 :: Berta Gyula
