Utoljára gyermekkorában volt hasonló félelme. Valósággal megbénította a sötét, a bizonytalanság. Erős férfinak ismerte magát, de most mégis meglepődött, ahogy az idegpályáit az egyre növekvő félelem kerítette hatalmába. Érdekes (és talán szerencsés) módon, valahogyan a történések perifériájára került. Szeme láttára valósult meg a borzalom.
Ahogy feltűnt a két autó, már sejthető volt, hogy ez nem játék. Nem holmi suhancok gyorsasági versenye, hanem valóságos, vérre menő üldözés. Testén remegés lett úrrá, ahogy a sarkon feltűntek a járművek, egymástól néhány méterre. A levegő, bőgő motorhanggal és fékcsikorgással telt meg. Majd lövések dördültek, újabb kerékcsikorgás és újabb lövések. Rémisztően közel géppisztoly-ropogás.
Füle még érzékelte az eltévedt lövedékek süvítését, majd váratlanul fájdalmat érzett a mellében. Keze önkéntelenül odakapott, nedvességet és fájdalmat tapintott.
Az üldözött autó vezetője ugyanebben a pillanatban kétségbeesetten félrerántotta a kormányt, a szemközti ház felé, majd, hogy elkerülje az ütközést, ugyanezzel a lendülettel visszatért eredeti haladási irányába. Az üldöző az első manővert pontosan lemásolva közeledett, azonban a korrigálásra már nem jutott ideje, mindent letörni akaró sebességgel csapódott be, szemközt a falon.
A motor utolsót hördült, majd elcsendesedett a vidék. Az üldözött autó egyre távolodó hangja teljesen elhalkult, nyom nélkül lépett ki a sötétségbe. Csak a borzalom, a szemközti falon a véres borzalom.
Lövés érhette – gondolta. Tehát ennyi. Ennyi ideig sikerült fenntartani magában az élet folyamatát. Így kell befejezni? Nem! Ez nem történhet meg!
Kezével segítség után kutatott, görcsösen.
Egy ütést érzett, nem kis ütést a fején. Kábultan próbálta értékelni a helyzetet, agya mindent elkövetett, hogy megtarthassa éber állapotát, azonban súlyos álom kezdte befedni testét.
Szúró fényre riadt fel, keze valami hideget tapintott. Emlékeitől eltérően a szemközti falon nyoma sem volt már a történteknek. Ébredező tudata számára meglepő fordulat volt a váratlanul arcába világító fényforrás.
Mégis igaz volt a lövöldözés… eltalálták – villant be, igen, már emlékezett: géppisztoly-ropogás és a fájdalom.
Biztosan észrevették, hogy nem halt meg, visszajöttek, és most végeznek vele, hát – sajnos – igen. Keze ismét valami hideg, hosszúkást érintett, rémülten rántotta vissza, de valószínűleg már későn: ismét hatalmas koppanást érzett a fején. Most hála Isten, nem vesztette el teljesen az eszméletét, megragadta a hideg, hosszúkás valamit, ami ebben a pillanatban megmozdult. Sőt! Nem csak megmozdult, de ujja köré tekeredett.
Riadtan tekintett arra a betolakodó, ujját erősen szorító valami felé.
Szemközt a falon, a baleset helyén most egy felirat éktelenkedett, mintegy gúnyolódva a kíváncsiskodókon: „VÉGE”.
Rémülten vette észre, hogy megszűnt a sötétség és az ujját szorító valami felállásra kényszeríti, a felesége keze volt az.
– Elaludtál a végére, hallottam mekkorát koppant a fejed mögöttünk, a deszkán. Miért kell nekünk minden filmet az utolsó sorból nézni, nem tudom…
Legutóbbi módosítás: 2009.02.01. @ 16:27 :: Berta Gyula
