Tavaszi reggel fényei nyújtóztak a falu felett. Az északi oldalakon még nagy hófoltok világítottak, s hajnalban még megbőröztek a pocsolyák. A korai virágok már kidugták a fejüket és boldogan ingadoztak a langymeleg szellőkben.
Favágó kinézetű fiatal férfi zörgette meg az erdész zsalugáteres ablakát.
— Ki az? — kiáltott ki a gazda, s ki is lépett az ajtón.
— Hát, te vagy? — az ismerte meg Mártont. — Esmént hoztál valamit?
— Magamot.
— No, no!
— Beszédem van.
— Várj meg — szólott az erdész —, mindjárt megyek ki a hivatalba, s útközben elmondod. A kölyköket már nem láthatod, az állatkertnek adtam — tette még hozzá, mielőtt visszalépett volna a házba.
Kis idő múlva, valóban megjelent zöld színű erdész ruhájában, s intett Mártonnak, tegye le a tarisznyáját és a fejszéjét a nyári konyhában.
— Szóval, otthagytad a favágókat? — summázta a hallottakat. — Gyere, beviszlek a főnökhöz. Szüksége lehet egy kisegítő emberre, nem győzzük a munkát, a megnövekedett tennivalókat.
A főerdésznek megtetszett a keménykötésű férfi, s mindjárt be is osztotta munkára. Elsőbben is bélyegezni kellett, s azt mindig többen végezték. Az erdész jelölte ki a kivágásra szánt fákat, s a segítsége egy erre a célra készített tenyeres fejszével megvágta a fát. De még ez volt a legkevesebb. Ez csak most egy gyors idénymunka volt, mert egész évben szorgos tevékenység folyt. Az erdész rendszeres jelenléte az erdőben elengedhetetlen. Minden változást, kártételt, falopást, pusztulást észrevenni és jelenteni, vagy a lehetőség szerint orvosolni. Ebben nyújthatott Márton igazából segítséget, hiszen úgy ismerte a környéket, az erdőt, akár a tenyerét. Úgy osont a fák közt, akár az erdő lakói, az állatok. Megfigyelt mindent: a fákat, a patakokat, dagonyákat, a vadakat, a jövő-menő embereket — legyenek azok vadászok, gombaszedő cigányok, favágók, vagy egyszerű kirándulók. A vadorzók, orv vadászok sem kerülték el a figyelmét. Szólott is róluk az erdésznek — az anyafarkas lelövése óta a begyében voltak —, de az csak a vállát vonogatta. „A vadőrök dolga!” — hárította el magától a gondot.
Márton gyorsan önálló lett. Ha dolga akadt az erdésznek egyedül küldte ki szemlére, s olyankor sok hírrel tért este haza. Elmondta, mi a helyzet a friss ültetvény körül, hol vágtak ki újabb fát a fatolvajok, s merre vitték, még a vadetető környékét is számba vette, bár ez nem tartozott szorosan a feladatai közzé. Ennek révén került jó viszonyba a vadőrrel, aki ugyanezt az erőrészt felügyelte. Kérte a vadőr számolna be neki is a látottakról, mert hamar rájött, milyen hozzáértő erdőjáró emberrel került ismeretségbe. Márton szívesen megtette, így legalább a vadorzókra terelhette a szót.
A vadőr nagy figyelemmel hallgatta s Márton, hogy hitelt adjon szavainak, egyik nap meglepte újdonsült barátját két vadcsapdával, amit az erdőben talált.
— Hát a vad hol van belőle? — kérdezte az meglepődve.
— Ott hagyám a rókáknak, s farkasoknak — válaszolta —, sze azoknak sohase visznek semmit az etetőhöz.
— Faramuci egy alak vagy, hallod-é!
— Ember! Tudod a téli dolgot a farkaskölykökkel, mikor az anyafarkast meglőtték az orvvadászok. Én mentem a fészket megkeresni, s hoztam le Eleknek, az erdésznek. Nem ember az olyan, aki anyaállatot megöl, mikor kölykei vannak! — tüzesedett neki Márton.
Mogorva természete mit sem változott, nem barátkozott senkivel, ezt a két embert — a vadőrt és az erdészt kivéve. Néhanapján hármasban ellátogattak az erdészeti hivatal közelében levő fogadóba egy, két pohár borra. Ilyenkor is inkább azok ketten beszéltek, mert Márton többnyire csak figyel. Nem is annyira a barátai beszédére, inkább a többi vendégre. Most is azt figyelte, mit társalognak a szomszéd asztalnál valami idegen emberek. A hangos beszédet nem volt nehéz meghallani.
— Hallom elszaporodtak a környéken a farkasok — kezdte egyikük.
— Odakaptak a granicserek őrtornyához — folytatta egy másik.
— Nem is csoda, az a környék tele van mostanában hurkokkal, csapdákkal, s az áldozatok könnyű prédái a dúvadaknak — magyarázkodott az előbb szóló. — Úgy félnek már a sok farkastól, hogy az éjszakai váltásra csak csapatosan mennek az őrtoronyhoz. Vadra lőniük nem szabad, mert a golyóval el kell számolni e szolgálat végén.
— Lehet visszatért Drakula gróf. Ő tud parancsolni a farkasoknak — fantáziált a harmadik.
— Az csak babonaság — legyintett az okosabb —, de az egyszer biztos, hogy azóta van a sok gond, baj a vadakkal, amióta a télen meglőtték azt a leányt…
Márton nagyot húzott a poharából.
— Na, én mennék haza, hát ti?
Szedelőzködtek, holnap korán virrad, s a hajnal már ott kellene találja őket az erdőben.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.11. @ 16:25 :: dr Bige Szabolcs-
