H.Pulai Éva : Kenéz László – Szólóban és visszaszólóban

Nyomtatás

Mindenki próbálta már: a kiáltás után a közelebbi tárgyakról hamarabb, a távolibbakról kés?bb és jóval gyengébben szól a visszhang. Ám mi a helyzet a hang tisztaságával? Van, aki állítja, a bejárt távolság megtisztítja a hangot. Pusztán a térbeli távolságról így szó sem lehet, hiszen ebben nem megtisztul, hanem eloszlik, nyoma vész a kiáltásnak. Ám ha nem térbeli, akkor miféle távolság ez? Hamarosan kiderül.

Franz Schubert: Pásztor a sziklán, Op. post. 129.

A Pásztor a sziklán (Der Hirt auf dem Felsen) különös kompozíció. Közvetlenül Schubert halála el?tt íródott, 1828 októberében. Felépítése és hangszerelése egyedülálló. Egyedi a szerkezete, mert a dal három részb?l áll, amelyek szünetek nélkül követik egymást, ám énekelt szövege nem egyetlen vers. A szöveg három forrásból összeállított anyag, s az eredeti verseket, valószín?leg maga a szerz?, teljesen a kompozíciónak rendelte alá. S ez nem csak kihagyást jelent. Schubert nemcsak, hogy annyit használt fel bel?lük, amennyire szüksége volt, hanem át is írta a verseket néhány helyen. Ám különös a darab hangszerelése is, mert a dalban, a rendkívüli hangterjedelm? szoprán hangra írt énekszólam és a kísér? zongoraszólam mellett egy klarinét (vagy cselló) is jelent?s zenei szerepet kapott. Ez a kiegészít? hangszer azonban nem dísz, nem hangfestés. A kompozíció olyan lényeges pontjain hangadó, hogy megszólalásának ténye legalább annyit mond, mint az adott dallam tematikus összefüggése: hang és visszhang összefonódása ez.

A zeneszerz? által újjáalkotott szöveg a f? üzenetet egészében, s nem részeiben hordozza: a szövegrészek kapcsolataiban rejlik a lényegi információ. S ugyanígy a hangszerelésben. Az emberi hang és a hangszer egybeszöv?d? és szétváló hangjai együttesen jelentenek valamit: amit a szöveg nem mondhat ki, azt a klarinét szólaltatja meg, de f?képp fordítva, mikor egy hangszer hangja nem lenne eléggé egyértelm?, el?térbe lép az emberi szó. F?ként ezekre a pontokra érdemes különösképp odafigyelni, hiszen egészen sajátos dolog történik: Schubert nemcsak zenét, hanem szöveget is ír.

A darab bevezetését halljuk, a klarinét els? és teljesen önálló, lekerekített megszólalását, az els? zárlatig. A komor zongorabevezet? után szinte fellélegzés a fúvós B-dúr megszólalása, ám hamar, már a klarinétszólam hatodik ütemében telít?dni kezd a tónus, érthet?vé téve a darab kezd? hangütését: nem gondtalan hegyi kurjongatásról lesz szó.

A klarinét dallamával indít az énekszólam is, s lényegében követi azt. A szöveg kezd?képe igazi romantikus pillanat, látványra olyan, mint Caspar David Friedrich képe, a Vándor a ködtenger felett. Ám ahogyan ez nem a hegymászásról szól, úgy a dalszöveg se vezessen félre senkit: a klarinét bevezet?je és a csaknem két oktávot bejáró énekhang, amely szólama legmélyebb hangján zár (a ’Klüfte’, ’szakadékok’ szón), nem a földi érzelmek skáláin mozognak és a dallamok kifeszítette er?k is messze túlhaladják egy magasból alátekint? pásztor szerelemre hangolt lelki húrjainak t?r?képességét. Pedig látszólag csakis földi ügyek forognak kockán, még ha a terepviszonyokból adódóan magasabb perspektívából is (a dalszöveget nyersfordításban közöljük):

Amikor a legmagasabb sziklán állok,
alátekintek a völgybe és énekelek:
a messzeségb?l, mély, sötét völgyekb?l
szakadékok visszhangja felel.

Minél messzebb ér hangom,
annál tisztábban szól vissza alantról.
Szerelmem távol van t?lem,
emiatt tekintek oly forrón felé.

Felettébb különös egy összefüggés csendül itt fel a visszhangról, de még furcsább, hogy az eredeti vers (Wilhelm Müller: Der Berghirt) erre mégsem helyez hangsúlyt, s kés?bb sem utal vissza rá. Pedig itt lényeges dolog rejlik, hiszen a valódi visszhang id?vel mindig visszatér. Nem mindegy azonban, hogyan. Mindenki próbálta már: a kiáltás után a közelebbi tárgyakról hamarabb, a távolibbakról kés?bb és jóval gyengébben szól vissza önmagunk. Itt azonban a hang tisztaságáról van szó. A bejárt távolságban megtisztul a hang. Pusztán a térbeli távolságról így szó sem lehet, hiszen ebben nem tisztul meg, hanem eloszlik, nyoma vész a kiáltásnak. Ám ha nem térbeli, akkor miféle távolság ez? Hamarosan kiderül.

A vágyakozás forrósága hamar szomorúsággá hidegül a hegytet?n. Ez a második zenei egység, g-mollban (Wilhelmina Christiane von Chézy verse):

Mély bánatban sorvadok,
boldogságomnak vége,
minden földi remény elhagyott
annyira egyedül vagyok.

Sóvárgóan csendül az erd?kben a dal,
sóvárgóan cseng az éjen át,
a szívet csodálatos er?vel ragadja az ég felé.

Itt már nyilvánvaló, hogy nem a földi szerelem a tét. A hang, az ének más irányba terjed mind messzebb és messzebb. A völgybe kiáltott hang átlényegült távlata ez, amelynek els? vektora a felfelé, de nem a térben, hanem abba az irányba, amit csak jelezhetünk: odadátra. A hang, amely azután odaátról, az égb?l visszatér, maga a tisztaság. A szomorúság hidegén valami átparázslik a második szakasz zárósorain. S a távolba kiáltott hang a klarinét kadenciájában kromatikusan ereszkedve tér meg (mi más hangokon szólnának azok, akik a szentlélek hangjait úgy szólaltatják meg, mint a hangszerek?).

Ám még egy irány zárva, amelyet ki kell nyitnia a hangnak. A harmadik szakasz következik, Allegretto, B-dúrban (egy versszak szintén von Chézy egy verséb?l, Schubert betoldásával):

A tavasz eljön,
a tavasz, örömöm,
s készen állhatok
a vándorútra.
Minél messzebb ér hangom,
annál tisztábban jön vissza.

A hangtávlat második vektora ez: a jöv?. A letisztult hang, a visszhang visszatért, a megtisztító távolság már mögötte, az els? versszakban meglátott összefüggés végtelenül kitágult, s oly messze ért a hang, hogy az akkor még csak eljöv?t réges rég bejárta. A záró két sor nem idézet, hanem visszhang, ám ilyenként mégsem hangmásolat, hiszen a szerz? elhagyta a végér?l, hogy ’alantról’. Nem, ez a visszhang már a bejárt távolságok révén megtisztult hang: az út nyitva odaátra, a jöv?be, az örömbe. És a szakadékok hirtelen egészen a hegycsúcsokig domborodnak, nincs többé olyan hely, ahol köd és homály ülne meg, kisimult a táj, de a benne hangzó szó nem pusztába kiáltott, mert bármiként hangzott is még a hegytet?n, a visszhang megtisztulva, az egész földet maga után vonva, forrásától forrásához, a lélekhez visszatért.

2009. február 7. szombat, 11.00 óra
Liszt Ferenc Emlékmúzeum (Régi Zeneakadémia)

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának kamarahangversenye

M?sor:

* Boccherini: C-dúr vonósötös. Kisfaludy Márta, Tóth Kiss Johanna (heged?), Sörös Jen? (brácsa), Bartos Csaba (cselló), Boldoghy Kummert Péter (b?g?)

* Schubert: Vonósnégyes tétel (“Quartettsatz”), c-moll, D 703 – Foskolos Péter, Závodszky Magdolna (heged?), Sörös Jen? (brácsa), Kántor Balázs (cselló)

* Schubert: Pásztor a sziklán, D 965. Váradi Zita (szoprán), Szitka Rudolf (klarinét), Fajger Orsolya (zongora)

* Mozart: g-moll vonósötös, K. 516. Novák Zita, Bánfalvi Anna (heged?), Botos Veronika, Tárcsik Zoltán (brácsa), Miskolczi Anita (cselló)

Forrás: kulturpart.hu – Kenéz László

Részlet hallható: http://www.kulturpart.hu/zene/8758/szoloban_es_visszaszoloban