„(…) mit ér az igazságról való közös tudásunk, ha ? azt mondja, hogy nem, nem ? volt? Mi az igazság? Semmi. Mit tudok csinálni? És valóban nem tudtam semmit.” – Írogatsz még? cím? sorozatunkban az interjúhoz kapcsolódóan Farkas Zsolt készül? m?vének egy szövegrészletét olvashatják.
1
A kés?bb híres író, gondolkodó, Jean-Jacques Rousseau – a Társadalmi szerz?dés, az Új Heloïse, az Émile, a Vallomások, a korzikai és lengyel alkotmány stb. szerz?je, aki nélkül jól láthatóan másképp alakult volna az európai kultúra – 17 évesen lakáj volt egy arisztokrata családnál. A család éppen költözött. A rengeteg ingóságot a cselédség gondosan csomagolta és a házvezetés gondosan leltározta. Történt, hogy az ifjú Rousseau magányosan téblábolt a halomba rakott dobozok között, bele-belekukkantott egyikbe-másikba. Egy dobozban n?i ruházathoz való szalagokat talált, a grófn?éit, és – számára sem világos indíttatásból – elvett egyet közülük. Bevitte a szobájába, de – ezt sem tudni pontosan, miért – nem rejtette el. Amikor kidobozoltak, felt?nt, hogy egy tétel hiányzik. Elkezdték keresni, egy komornyik felkereste szobájában Rousseau urat is az elt?nt szalag ügyében, meg is látta azonnal, hisz nem volt elrejtve. A kérdésre, hogy ez hogy került ide, az ifjú kínos zavarában – újabb érthetetlen ötlet – azt hazudta, hogy a Marion nev? (19 éves) szakácslánytól kapta ajándékba, akibe persze titkon szerelmes volt, noha beszélgetni sosem mert vele. Aztán a ház minden rend? és rangú lakója el?tt szembesítették ?ket. Rousseau k?keményen tartotta magát a sztorijához. A grófn? salamoni döntést hozott: mindkettejüket elbocsátotta.
Nyilván szégyenl?sségb?l.
Nem hiszem, hogy ilyen helyzetben akadna tanú, aki nem tudja, ki hazudik.
Én is emlékszem egy ilyen rousseau-marionos történetre. 1976, dunántúli falu, édesanya gy?jti a nyugati szappanokat, “mert” Magyarországon csak 3-4 unalmas fajta van, a nyugatiak viszont milyen változatosak, szépek, illatosak stb., mindenesetre nem mosakszik velük, hanem (nyugati, klafa) reklámszatyorban a ruhásszekrényben tárolódnak-gy?lnek évekig, ismer?söknek büszkén megmutatták. Pl. Gyuszinak, ált isk. 6. évfolyamtársamnak én magam mutatom meg. Másnap kiderül, hogy elt?nt a kollekció. Édesanyával osztunk-szorzunk, és arra jutunk, hogy “ezer százalék”, hogy csak a Gyuszi lehetett. Azt tanácsolja, menjek oda hozzá, mondjam el neki, hogy mi a helyzet, és adja vissza. Így is teszek. Gyuszi tiltakozik. “Isten az atyám”, mondja, nem el?ször hallom t?le ezt, és nem el?ször hallom (látom az arcán, mozdulatain) a hamisságát; és más bizonykodásokat sem, az “apám-anyám t?zbe éghet”-t?l az “úttör? becsszó”-ig, és nem is utoljára. És egyáltalán, hogy képzelhetek róla ilyet, mélyen meg van bántva. “Színészkedik”, azaz ripacskodik. Furcsállom. Nem zavarja, hogy ennyire távol van a hitelességt?l. Nagyon bornírtnak találom a helyzetet: minden mozdulata, metakommunikációja, szava, hanglejtése, szemrebbenése stb. arról tanúskodik, hogy hazudik, és hogy tudja, hogy ezt mind a ketten tudjuk. De a ripacskodásában van valami triumfáns, ami jelzi, hogy igazából egyáltalán nem a hitelességi játszmában utazik, mintha neki más számítana. Mintha nyíltan hazudna. Ahogy az sem érdekelte, hogy a lopása ne derüljön ki; inkább ellenkez?leg: túl átlátszó volt, azonnal leleplezhet?, a szálakat egyértelm?en magához vezette. Világos, hogy más paradigma, mint én, nemigen tudom lekövetni a motivikáját, de a logikája valami olyasmi, hogy tulajdonképpen magát az igazságtalanságot “élvezi”. (“A legszebb öröm a káröröm” stb.) Azt, hogy mit ér az igazságról való közös tudásunk, ha ? azt mondja, hogy nem, nem ? volt? Mi az igazság? Semmi. Mit tudok csinálni? És valóban nem tudtam semmit. Anyám szólt az apjának: ? szerezte vissza t?le.
2
„Önki” (vö.: ábécé, közért). (7) D Zsolt osztálytárs a szervez?: kell venni valamit, és akkor nem gyanús, hogy eltettél valamit. Veszek egy zacsi Fruttit, zsebre teszek két Melbát. Kifizetem a Fruttit, a pénztár után vár a T. Edit (osztálytárs) anyukája: „Na, mutasd csak a zsebedet.” Szó szerint veszem, mutatom, persze azt, amelyikben a Melba van, kiveszi. „Megmondjam anyukádnak?” Nem derül ki, megmondta-e, ha megmondta, anyukám úgy ítélhette meg, hogy jól kezelte az ügyet, mert nem hozta szóba. Nem hagyott különösebb nyomokat bennem, mindenesetre továbbra is tartózkodtam a lopástól.
Kocsival vitt haza Dombóvárról egy ismer?s ismer?se (12), hurrá, nem kell buszozni (ami azt jelentette: fél órával az indulás el?tt kimész a buszpályaudvarra helyezkedni, és amikor beáll a busz, betüremkedsz a tolakodásba, eleme leszel a nyomorult lelkek eszel?s nyomulásának, a buszajtó felé présel?(d?) masszának, majd végigállod az utat, ugyanebben a tömegnyomorban, csak kimerevítve, 1 órán át, 31 km, Kurdon 10 perc „pihen?vel” a kocsma el?tt). Zsiguli Kombi, az arcot akkor láttam el?ször és utoljára, már majdnem hazaérek, de megáll Dúzson, a H?gyészhez legközelebb es? falu H?gyészhez legközelebb es? házában. Nagyon sokáig id?zött, én a kocsiban az udvaron, egyre dühösebb lettem, hogy itt dekkoltat. Volt id?m mindent szemügyre venni a kocsiban, pl. a zakója mellettem a hátsó ülésen, átvizsgálom a zsebeit, a bal oldalzsebében 24 db százas. Egyet elteszek bel?le. A dühömmel-várakoztatásával kapcsolom össze, de nem gondolom jogos legitimációnak. Másnap elmesélem M. Karcsinak. Ez a történet se jutott vissza hozzám: nyilván vagy nem vette észre, vagy nem szólt apámnak az ismer?s ismer?se, vagy csak az ismer?snek, és az nem adta tovább stb.
Jónéhány könyvet loptam különböz? közkönyvtárakból, egyetemista koromban. Az ötletet Attila prezentálta mint amolyan brahista-laza-ellenálló-bölcsész úzust Pécsen. Foglalkoztam e ténykedésem lehetséges legitimációjával is, de nem törekedtem makulátlanságra. El?ször is ezek megvásárolhatatlan és elérhetetlen könyvek voltak, ún. politikai okokból, Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezését pl. 2 évvel születésem el?tt adták ki 1800 példányban, és csak hosszas szervezkedés után sikerült rábukkannom a szekszárdi könyvtárban, ahol még senki se kölcsönözte ki stb. Homályos korszak volt: a köztulajdon iránti ostoba és általános megvetésbe jól illeszkedtek az „ellenállás” siralmas ízlés? mitológiái. Technikailag egyszer? volt. Kardigán, jó nagy, laza, de van tartása is, az jól takar. Otthon tükör el?tt ki is próbáltam. Akár egy jó vastag könyvet, vagy három átlagosat is be lehet tenni (a könyvtár egy eldugott zugában) egy picit b?vebb nadrágba, hátulra, a fenekem szépen tartja, meg a szoruló nadrágderék, rá a póló, kardigán, egyáltalán nem látszik. Persze – a d.-zsolti idea – valamit hivatalosan is kölcsönzök. A kölcsönzési kartont aláírván igyekszem gyorsan, határozottan az asztalra tenni kézfejem, és kiegyensúlyozott, laza ujjmozdulatokkal (használt hát a masszív kalligráfiai érdekl?dés és gyakorlat) kiküszöbölni a remegést (ami persze sosem sz?nt meg kísérteni), normálisan mozogni, kedvesen és intelligensen viselkedni stb. Zavar, hogy én okozom ezt a kett?sséget, hogy csak én tudom, de alighanem érdekelt, hogy ezt a zavart – legalábbis a szükséges mértékben – el is tudom fedni.
New York Public Libraryb?l kb. 20 könyvet (28), Amsterdami Nemtommelyik Egyetem könyvtárából 3-at (30). Az els?nél természetesen nem a kés?kádárista-hiánygazdasági kardigános-nadrágbadugós módszerrel, hiszen itt komoly mágnescsík, biztonsági kapuk és ?rök szimbolizálták a köztulajdonhoz való viszonyt. Egy fényképes ID és egy NY-i címre, nevemre érkezett levél elég volt a beiratkozáshoz – ezt bízvást nevezhetjük nagyvonalúnak, más kérdés, hogy egyetlen ID-t (fényképes igazolványkártyát) sikerült két év alatt beszereznem, a Sabena légitársaság ösztönzésére, amely – fura – tanároknak féláron adta a repül?jegyet, mire küldettem apámmal egy angolra fordított, közjegyz?i pecsétes nyilatkozatot, hogy tanár vagyok a Dombóvári Gárdonyi Géza Ált. Isk.-ban – nem voltam – erre adtak egy fényképes, kúl kis Teacher Card feliratú kártyát, és ezt elég meggy?z?nek találták a könyvtárban is. Tehát legálisan vittem ki a biztonsági rendszeren a könyveket, csak 3 nappal Bp.-re való visszaköltözésem el?tt, azzal a szándékkal, hogy hazaviszem ?ket öribe, az Upper West Side-i (feketén kiadott) albérletbe pedig hadd küldjék majd a felszólításokat. Az ötlet szintén nem eredeti, egy ideiglenesen kint állomásozó magyar mesélte, hogy valaki ezt csinálta. Az amsterdami lopás durvább volt. (James Miller: The Passion of Michel Foucault, 70 gulden, Manfred Frank: Was ist Neostrukturalismus?, 30 márka, Thinkers of the Twentieth Century, napra pontos születési adatokkal, feleségei, gyermekei, nemök szerént, korrekt összefoglalók munkásságról, ismeretterjesztés, szócikkírók beletehetik saját problémáikat, „net uitleenbaar”, gondolom nem kölcsönözhet?, 53,10 gulden). Korábban már hallottam, hogy itt viszont az égvilágon semmilyen kontroll nincs. Bemész az utcáról az egyetemre a könyvtárba, nem kérik az olvasójegyed, nem kérdezik, ki vagy, nem néznek oda, esetleg mosolyognak rád, rajtad múlik, és ugyanígy mész ki. Ha könyvvel a hónod alatt, akkor nyilván azért, mert az a tied, esetleg véletlenül összefogtad a dossziéddal vagy a saját könyveiddel, sebaj, majd otthon észreveszed és legközelebb visszahozod. Ezt se figyeli senki. Hiába van már minden új könyvben mágnescsík, nincs sípoló állvány. Ha odamész a könyvtároslányokhoz-n?khöz, szívesen és tárgyilagosan segítenek, elegyednek beszélgetésbe stb.; figyeltem ?ket, teljesen helyesek és helyénvalóak voltak. Persze, simán meg tudtam csinálni; persze, a legkezelhetetlenebb para itt kapott el. A hiteles bizalom (jobb fizetési morál) törvényei közt igazi kín a bukás. Ha nem ellen?rzik a jó szabály betartását, nem próbálkozhatsz azzal, hogy nem (te) vagy b?nös, ha megszeged. Nincs enyhít? körülmény, köntörfal, meg ideológia, nem lehet egy még eredetibb téged ért sérelem „jogos” bosszújának stb.-nek hinni. Órákig válogattam, olvasgattam, haluztam a realista kisétálási (és lebukási) szcénákat. És ezek úgyis olyan gazdagok, ha észreveszik, hogy hiányzik, rendelnek újra, mi ez nekik; és mi nekem, aki 300 guldennel jöttem ki egy hónapra (az utolsó lehetséges katonai behívóm foganatosíthatóságának elkerülése végett), szóval lassan dolgoztam az ügyön nagyon, még a kipróbált kardigános-nadrágos man?ver is leizzasztott. Aztán el is meséltem Maartennek (családi neve: Marx) a sztorit, meglep?dtem, hogy ?szintén meg van ütközve. Nem is próbáltam megvédeni a dolgot, az volt az ultima ratióm, nem így mondtam, de ez volt a lényege, hogy ezekb?l a könyvekb?l csak így lesz Magyarországon egyetlen példány.
Utolsó eset, nem sokkal ez után (Samuel Weber: Rückkehr zu Freud, 250,- valószín?leg schilling, Szabó Ervin könyvtár), nem is akármilyen, hm, hogy elfelejtettem, az új könyvek polcnál lapról lapra kétszer átnézem, van-e benne csík, nincs, megyek ki, kedves köszönés a néninek, leadom az 5-ös számot visel? bilétát, a néni ellen?rzi az öt könyvet, jópofi, kölcsönös, bizalomteli nagy köszönés, fordulok, a lépcs? tetejében a 2 villanysmasszer, megyek át közöttük, hát bizonyhogy sípolni kezd. Fiatalember, várjon csak! Nem hallom. Változatlan tempó, a második fiatalember!-re már a lépcs?fordulónál vagyok, tempóváltás. Lazán a kapu?r el?tt. Az utcára érve futni kezdek, három új mellékutca után megállok, nagyon szarul vagyok (akkor épp rossz kondiban lev? kövér ember), leveg? után kapkodok.
Forrás: litera.hu – Farkas Zsolt
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:32 :: H.Pulai Éva
