A fiúk a falnak szorítottak és egyenként hajtották végre az ítéletet. Volt, aki ököllel az arcomba vágott, mások a gyomromat öklözték, és voltak, akik csak tenyerük suhintásával jelezték, hogy bár nem értenek egyet a döntéssel, a végrehajtásban mégis csak kénytelenek részt venni és ezt nem szívesen teszik.
Az aktus végeztével elindultunk, ki-ki a maga dolgára, mintha semmi sem történt volna. Karcsi és Bálint vissza se fordultak, egyenesen hazafelé vették az irányt. Egyesek kezet nyújtottak és elnézést kértek – de hát a becsület, az, becsület – mondták, és szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Magamra maradtam sajgó sebeimmel, és megszaporázva lépteimet én is haza indultam. Nem laktam messze a tett színhelyét?l, mindössze egy sarokra. Hamar hazaértem.
Anyám el?ször hisztérikusan üvöltözni kezdett, amikor meglátta bedagadt szememet, és megtépázott ruhámat, alig tudtam lecsendesíteni.
– Jézus Mária te gyerek, ki tette ezt veled? Istenem, neked vérzik a szemed! Hogy nézel ki, mi a csuda történt, mit tettél, hogy így ellátták a bajod?
– Nyugodj meg anya, jó? Nem kell nagydobra verni a dolgot! Ez amolyan férfi dolog – nyugtattam, és próbáltam nyugalmat színlelni én is. Anyám megszokhatta, hogy nem minden este jövök haza frissen és üdén. Egy-egy dzsúdó edzés néha kivette minden energiámat, és a mosott rongy hozzám képest harmatosan friss benyomást keltett.
Bementem a fürd?szobába és hideg vízzel leöblítettem az arcomat.
– Nem is olyan vészes bratyó, néztél már ki rosszabbul is – támaszkodott neki az ajtónak az öcsém.
– Nem az a baj öcskös, ahogy kinézek, ez majd elmúlik – mondtam, nem túl nagy meggy?z?déssel -, de most nekik volt igazuk. Hibáztam, és vállalnom kellett a következményeit.
– Mindig nekik van igazuk, nem tudtad? – kérdezte, de a választ már nem várta meg, elsomfordált a szobája irányába.
Nem tudtam eldönteni, hogy mi volt a rosszabb. Az arcomra mért fájdalmas ütések, vagy az a felismerés, hogy néhányan indulatból ütöttek, és nem kímélték az erejüket, mindent beleadtak. Mindenki csak egyet üthetett, ez volt a megállapodás, és ezt mindenki betartotta. Sanyika meglepetés volt nekem, mert a vézna fiúból nem néztem ki, hogy ekkorát tud ütni. Ráadásul, rosszul is talált el és felrepedt a szemöldököm. Csontos kis kezébe mérhetetlen er? halmozódott fel az ütés pillanatában, és úgy ütött, hogy a behajlított középs? ujja egy kicsit oldalról csapódott a jobb szemem feletti szemöldökcsontra és végighasította a b?rt. Nem volt nagyon fájdalmas ütés, inkább kellemetlen szúrást éreztem. Megbocsátottam neki.
Karcsinak nem tudtam megbocsátani. Tulajdonképpen ? volt a büntetés értelmi szerz?je, az ? ötlete volt, hogy mindenki elégtételt vehessen rajtam. Bálinton kívül senkinek nem volt oka rá, hogy megtorolja, amit elkövettem ellene. A többieket Karcsi bujtotta fel, valamilyen kollektív igazságosság nevében. Én ezt akkor sem értettem, meg kés?bb sem tudtam mit kezdeni az ilyen típusú, kollektív igazságosztással.
Karcsi a nagy költ? fia volt, ezért én mindig nagyra tartottam és felnéztem rá. El?fordult, hogy átmentem hozzájuk délutánonként a Rózsa utcába és tanultunk, vagy egy új könyvet lapoztunk át, amit ajándékba kapott valamelyik családtagjától. Mert Karcsinak minden családtagja – kifinomult értelmiségiek lévén – könyvet szokott ajándékozni minden ünnepi alkalomra, amikor csak ajándékozni szokás. Meg csak úgy, minden ok nélkül is, ha megjelent egy világatlasz vagy a Révai lexikon egy újabb kiadású kötete. Az ominózus eset el?tt néhány nappal voltam náluk utoljára, amikor egy hatalmas földgömböt mutatott, amit éppen akkor kapott egyik, nyugatról érkez? rokonától. Kerestük rajta Magyarországot, de csak egy nagyon kis foltot láttunk, ahova az volt írva: Hungary. Nem is tudom, hogy melyikünk viselte nehezebben a felismerést, hogy mi csak egy kis pont vagyunk a világban, és ráadásul nem is a közepén. Karcsitól mindenképpen többet vártam. Már csak a családi kapcsolatok miatt is. Igaz, az eset után sem kisebbedtek a nagy költ? érdemei, hiszen az apák nem lehetnek felel?sek az utódok tetteiért.
A dolog akkor kezd?dött, amikor egy barátom – valójában az egyetlen a hetedik c-b?l – megkért, hogy a farsangi bálon fordítsak egy kis figyelmet újdonsült barátn?jére, Adélra, aki egy id?re egyedül marad, amíg ? átöltözik. Bálint ugyanis az iskolai tánc-csoporttal egy palotást adott el? a farsangon, és mivel a jelmezt, amiben táncolt le kellett adni a fellépés után, a tornaterem öltöz?jében át kellett öltöznie. Gyanította, hogy nem lesz elég ideje és nem ér vissza az össztáncra, ezért engem kért meg, hogy amíg távol van, szórakoztassam Adélt és vigyem táncolni, ha éppen azt akarja. És Adél azt akarta.
Bálinttal ötödik óta jó barátok voltunk. Sokat lógtam náluk a Rózsa Ferenc utcában – a hatodikon, mert ?k is ott laktak, csak a sarok épületben, amely a mi utcánkat keresztezte alig néhányszor tíz méterre Karcsiéktól. Györgyi a negyediken lakott, velük szemben. Kit?n? volt a kilátás Györgyiék lakására a hatodikról. Györgyi és Adél barátn?k voltak és Györgyi Bálinttal járt még az év elején. Bálint tavasszal, váratlanul azt kérte t?lem, hogy segítsek neki egy komoly probléma eldöntésében. Pontosabban ? már döntött, nekem a nagy terv kivitelezésében kell kulcsszerepet vállalni. Beleszeretett Adélba és arra kért, hogy hódítsam el t?le Györgyit, így talán elkerüli a nagyobb botrányt, Györgyi nem fog rá neheztelni Adél miatt, hiszen akkor már nálam vigasztalást talál. Kit?n? terv volt, és én belementem. A hódítás nem esett nehezemre és viszonylag könnyen ment, amiben persze, szerepet játszott Bálint érdekérvényesítése is. A nyár elején Györgyi az enyém lett, Adél pedig Bálint barátom karjaiba kötött ki. A nyár kit?n?en telt, én táborba mentem, Györgyi is elutazott vidékre a nagymamájához. ?szre már minden a helyére került, az osztálytársak és a barátok is elfogadtak minket. Minden ment, mint a karikacsapás.
Egészen addig tartott a boldogság, amíg be nem köszöntött a báli szezon. Gyakran lógtunk együtt – így négyesben -, én egyre nagyobb vonzódást éreztem Adélhoz, és ez az érzés – az apróbb, visszajelzésnek tekintett jeleket is figyelembe véve – kölcsönös volt. És akkor, beköszöntött az a nap, ami addigi életem, egyik legtanulságosabb napja volt. Kés?bb – hasonló helyzetben – mindig visszagondoltam az esetre, de nem tanultam bel?le. Felkértem Adélt táncolni, ahogy Bálinttal megállapodtunk. Titkon örültem a lehet?ségnek, de éreztem azt is, hogy nem kellene a kísértésnek engedni. Éppen ezért soha nem ismertem be, hogy hibát követtem volna el, s?t, titkon örültem, hogy össze tudtam szedni a bátorságomat és azt tettem, amit a szívem diktált. Adél bódító illata, a bál hangulata, a fények játéka, az andalítóan lassú zene vagy a vérem tette, nem tudom. Tánc közben egymáshoz simultunk, és érezve Adél bársonyos b?rének tapintását, leheletének páráját a nyakamban, hirtelen, szenvedélyesen belecsókoltam a nyaka és válla közötti kis, kívánatos gödröcskébe. És Adél nem húzódott el, inkább megpróbált még jobban magához szorítani. Néhány másodpercig tartott csupán ez a mámorító érzés, amikor Bálint hangját hallottam a hátam mögül.
– Ezt nem kellett volna! Ugye tudod, mi jár ezért? – És én tudtam.
A párbaj szabályai szerint, úriemberként kellett volna megküzdenünk egymással, nyilvánosan. De Karcsi mást eszelt ki nekem. Másnap délután – útban hazafelé – a Rózsa Ferenc utca és a Hutyra Ferenc utca sarkán mindenki, aki csak akart, elégtételt vehetett rajtam „szörny? nagy b?nömért”, egy ütés, vagy rúgás formájában. Nem volt semmilyen feltétel vagy szabály a dolog végrehajtását és az ütés erejét illet?en azon kívül, hogy mindenki csak egyet üthetett. Nekem a kijelölt helyen kellett várni a végrehajtókra. A megadott id?ben megjelentem a helyszínen, és vártam sorsom beteljesedését. Nem éreztem haragot, csak elszántságot. Azzal a méltósággal fogadtam a felém tartó kisebb csoportot, amivel a mártírok fogadják a halálos ítéletük végrehajtását. Tudtam, nekem van igazam, és egyszer majd megértik, mit tettek, és akkor ez a felismerés jobban fog fájni nekik, mint ahogy nekem fájtak az ütéseik.
(Budapest, 2007. szeptember)
Legutóbbi módosítás: 2009.02.10. @ 11:58 :: Horváth János
