Bort iszik a magyar, nem peniglen vizet! – hallottam nagyapám rekedtes hangját és a gyufa sercenését, ahogy rágyújt. Újra ott ültem a düledező szőlőlugas alatt az öreggel. A repedezett lapú asztalon karcos fény? üvegkancsóban – Hadd levegőzzön! – aranyszínű, illatos, sokat igérő bor. Újra éreztem azt a szív és ágyék közötti vákumot, az izgalmat, amit a balga férfiember érez, ha szerelmes és házasodni készül. A sárral tapasztott falnak támasztva ásó, kapa. A nagyharang megszólalt a közeli magyar templom tornyában. A délvidéki tompa ízű nyári dél üvegbúrája borult ránk, védve voltunk, mint sajt egerek elől.
Az öreg somolygott bajsza alatt, ahogy hallgatta a történetem a lányról, akit szeretek. Sűrűn emelgettük a poharat. A szőlő gyenge, fényben tört zöld levelei között ránk kukucskált a kisház durva szeretettel meszelt fehér fala, régtisztított, befelé figyel? ablakszeme. Árnyék és fény ujjai játszottak nagyapám hófehér hajával, simogatták ráncos homlokát. Mesebeli kékrigók filmzenét fütyörésztek a szívemben. Húsz éves voltam és szerelmes. A bor színe az ő haja selymét festette, a bódító ital hűs íze csókját idézte nyelvemre. Testes bor és érzéki. Valahonnan a szomszéd telekről a szabadkai rádió Szívküldijének archetipikus hullámai csobogtak szeretetet szórva szertelen. Most nyár van és mosoly és meleg és élet. Nekem minden a szerelemről szólt. Éreztem kezemben a pohár hűvös cseppektől gyöngyöző testét. Becsuktam szemem, lila árnyékot, zöld-vörös fraktálkristályokat bűvölt szemhéjamra az a kurva régi nyári fény. Nagyapám mesélte az ? óbor szerelmét – még az első háború után – a szikkadt magyar pusztán föllángolt vörös virágú, aranyban fürdő szerelmet, amiből apám született. Én szinte tenyeremben éreztem kedvesem ölelést?l édesen izzadó bőrét, nedves rejtek zugokat, puha pelyhes borzongásokat érző sejtjeim emlékeztek sugár nevetése édes borára.
Nagyot kortyoltam a sűrű, pincehideg, érett ízű nektár mérgéből. Mosolyogtam. Boldog voltam.
– Bassza meg! Asziszi jó helyen fekszik itt? Az iratokat! – ordít egy rémálom és érzem, belém rúg, arrébb taszít egy bagarollszagú bakancsos pata. Húzom én fejemre a foltos, valaha csiricsáré bordó-aranyszín?, foltos, büdös paplant. De csak rugdos a patalábú. – A jó kurva anyád! – gondolom, de próbálom összevakarni magam, a késű őszi avar szaga az orromban, sárga fény? utcalámpák pislákolnak a kopasz faágak rácsain át. Az úttesten, a nedves aszfalton kék fény forog villogva körbe-körbe.
– Nem kemping ez, he! Üljön már föl legalább! – ráncigál egy koszos körm? kéz, er?szaktól repedezett a b?re. Csuklóján gumibot, derekán bilincs, recseg? brékóbrékó a derékszíján. – Arrább lehet innen húzodni a büdös francba, jóember! – hátam a kisszínház farának támasztva, föltápászkodom. – Bebasztál megint, mi? Megmondtam már a múltkor is, bazmeg! Meg ne lássalak itt még egyszer, a kurva életbe! A picsába… Jelentkezem – szól bele a rádiójába.
A félig kiürült koszos m?anyag kannát a hónom alá szorítom elindulok a Tisza felé. A Stefánián, a padon ülve nézem, ahogy a rendőrautó csikorogva kifordul az utcából, és nagy gázzal belerohan a fekete semmibe. Görcsberándult gyomorral nagyot kortyolok a Soltvadkerti Leánykából – Nem okádsz! – figyelmeztetem magam és el?vakarok egy bagót a gyűrött dobozból. – No, most már jól van.
Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.* – kattog, kattog az agyamban.
Takony id?, megint egy rohadt éjszaka.
Ezredforduló. Magyarország. Most tél van és csend és hó és halál.**
* Pilinszky ** Vörösmarty
Legutóbbi módosítás: 2019.07.10. @ 13:54 :: Juhász M. Lajos
