Másnap kincset ástunk.
Felmentünk a templomhoz, és ástunk. Botokkal, meg Bozó húgának a homokozó lapátjával. Lusti talált is egy dobozos sör nyitókáját, ami akkoriban tényleg kincsnek számított. Pepe meg a templom tövében kapirgált, mígnem talált egy kör alakú rozsdás vasdarabot.
– Ni! Ezt kuksizzátok meg! Régen ilyenhez láncolták a rabokat!
Én találtam egy tízfillérest is, már egész meg volt avasodva.
Aztán ráuntunk az egészre.
Lusti csíp?re vágta a kezét, miután egy métereset köpött.
– Nincs itt semmi. Már rég kiásták. Árpi bácsi mesélte. ? itt volt mikor ástak. Azt mondták, hogy ez a templom 1200 körül épült – diadalmasan körülnézett. Tökéletesen tisztában volt vele hogy ? maga sem tudja, az milyen régen lehetett. Akkor is, ? tudja és kész.
– Találtak itt egy raklap koponyát – folytatta. – Arra ni! – A templom háta mögé mutatott. – Ott volt a temet?. Meg sírokat. És arra ott a kápolna volt. Itt jártak körbe. Énekeltek meg minden.
– Talpas körmenet – kotyogtam közbe. – Megkérdeztem a tanító nénit.
Elcsodálkoztak.
– Megkérdeztem, mit lestek!
Lenke bólogatott.
– Igen, a tanító néni meg is lep?dött. Azt mondta nem is gondolta volna, hogy ilyen rendes gyerekek vagyunk. Aztán adott egy könyvet. Abban bogarásztuk ki. Vannak benne képek is. Benne van: Talpas Körmenet.
– Oszt mi a tököm az a Talpas Körmenet, okoskák! – vágott vissza Lusti. D?lt a trón.
De Lenke ebb?l semmit sem érzékelt, persze, hiszen a nyaklevest majd nem is ? kapja!
– Az olyasmi, hogy fogják magukat a papok, és körbeszentelik a templomot, viszik a keresztet és énekelnek.
– Meg imádkoznak – böktem közbe. – A falubeliek is.
Bozó felugrott.
– Öcsém, és ha abban a keresztben volt a bot? Abban volt! Azért vitték körbe. Ezért lett sok hal, meg minden. Senki se tudott róla, oszt mégis mindenki kapott az erejéb?l. Azta!
Pepe is bólogatott. Lipi egy szót sem szólt, csak rugdosta a kavicsokat.
A vezér szólt.
– Menjünk.
Én még visszanéztem. Most láttam csak a templomot igaz valójában. Hatalmas fatornyával, zömök ablakival úgy állt ott, akár egy mozdíthatatlan hegy. Valahogy másként néztem rá, mint eddig.
Lipi köveken ugrált, amik valamikor a kápolna falai lehettek. Pepe meg felmászott még búcsúzóul a hársfára. Én meg fadarabokkal dobáltam, hátha leesik. Ezzel aztán elvoltunk, mert a többiek is beszálltak. Míg egyszer aztán Pepe felkiáltott.
– Bet?k! Bet?k! Bet?k!
Megdermedtünk egy pillanatra, csak Lipi csapkodta a térdét, mert végre fejen találta Pepét egy bogáncsból gyúrt buzogánnyal.
Lusti felnézett.
– Milyen bet?k?
– L Á T J Á T O K F E L E I M S Z Ü M T Ü K K E L M I K V O G M U K. I S A P O R E S H O M U
V O G M U K.
Ott voltak a f? között. Rajta ugráltunk.
– Vogmuk? – kérdezte Lusti, aztán elvigyorodott, és az öccsére nézett. – Olyan, mintha te mondanád.
Megkérdeztem édesanyámat.
– Ez a Halotti Beszéd. Azt mondják, az els? írásos emlékünk.
– Azért írták ilyen selypítve? – kérdeztem.
Édesanyám felnevetett.
– Persze! Akkoriban biztos így beszéltek az emberek.
Egész délután hajtogattuk a szöveget, míg meg nem jött a Kucsma bácsi.
– Látom, már megjártátok a templomot. No, gyüjjetek ide!
Körbeültük megint az öreget.
– Tudjátok-e, honnan van a falu neve?
Mind egyszerre bólintottunk.
– Hát persze hogy tudjuk. Hát a folyótól kapta. A bódváról!
Az öreg elsomolyintotta magát.
– Hát nem úgy van. Vót valaki azel?tt, akir?l ezt a folyót elnevezték. Hát úgy kapta a falu is a nevét. Nagyon régen vót. Még akkor, amikor a botról úgy tudta a világ, hogy elment innen. Nem ment az el innen sehova. Nem vitte a fiú el – cinkosan körbevillantotta a szemeit.
– Pedig azt hittétek, ugye?
Lusti megrázta a fejét.
– Nem hittük. Fel is mentünk a templomba, hogy megkeressük. De nem találtunk semmit, csak kacatokat. Elvitték a sírrablók.
Elétettük, amit ott találtunk.
Az öreg megfogdosta a vasat.
– Ez jó régi lehet. Biztos hiányzik az öreg Petrónak. Ezzel kötötte a szamár hámját a szekérhez.
– Hát ezt meg honnan tudja!? – szakadt ki a csodálkozás Pepéb?l?
Az öreg visszaadta a hámgy?r?t.
– Ott lakott az öreg régebben a templom tövibe’. Gondolom, az övé vót. Régen meghalt mán.
Bakkantott a fejével.
– No, verebek? Akkó’ folytassam a mesét?
Bólogattunk, s?r?n és nagyokat.
Az öreg beterített bennünket a jó szagú pipafüsttel.
– Akkor tudjátok meg, hogy a falu a nevét egy asszonyról kapta. Régen nem úgy volt, mint mostanság, hogy a férfiak mondják meg, mit hogyan köll. Akkortájt az asszonyok irányították ezt a világot. Egymásnak adták át a tudást. Úgy hítták ?ket: Aranyasszonyok. Sok-sok éven át irányították a magyarokat, igazságban és békességben. De ne higgyétek, hogy ezek olyan nyámnyila, puccos asszonyok voltak. Er?sek, és mégis szelíd tekintet? asszonynép volt ez. Bölcsen és igazan szóltak, ha perlekedésr?l vót szó. Volt is akkoriban b?ség és gazdagság ezen a földön. No, innen is származott egy ilyen Aranyasszony, akit Boldvának híttak. Sok évet megélt, bölcs asszony vót. Azt mondták róla, fura ereje vót neki. Ahol megjelent, csodák történtek. Az emberek egyre-másra gyógyultak a lába nyomán. Amerre ment, b?vebb lett a termés. Fura teremtés vót, az már szentigaz – dünnyögte.
Hirtelen világosság gyúlt bennem.
– A bot, ugye Kucsma bácsi? – a többiek is a fejükhöz kaptak.
– Ez volt lyányka! – ugrott fel Lusti. Majd harsányan tovább szónokolt. – A fiú nem vitte el a botot, hanem a lánynak adta.
Lenke közbevágott.
– Szerelme zálogául. Hogy szentesítse a szerelmét. Hogy örökké emlékezzen reá.
Az öreg böffentett.
– Jól esett.
– Micsoda? – kérdeztem t?le.
– Hát a csülkös bab, amit a konyhán kaptam, mikó’ begyüttem. Az dógozik így a pipa után.
Erre mind jót nevetünk. F?leg Lipi.
Lusta meg sem várta a kérdést, belekezdett.
– Apám olyankor szokott nagyokat durrantani. Magához hív, aztán azt mondja, húzza meg valamelyikünk az ujját, mert görcsöt kapott. De van, hogy a lábába áll bele. Mikor meghúzzuk, elereszti a galambot. De néha olyant, hogy az egész család menekül. Ez a lökött – mutatott az öccsére – egyszer seggre esett, úgy megijedt.
Mikor kiröhögtük magunkat, Kucsma bácsi folytatta.
– Szép id?k voltak a falunkra akkoriban, de mint mindég, hát most sem aludt a gonosz a pokolban. Felgyött az, mégpedig egy pap képiben. Igaz megen ugrunk egy nagyot, mer ez már akkó’ volt, mikor már nem volt se hun, se magyar, se székely, se avar, vagy kabar. Csak keresztény. Jézus nevében minden más istenséget el?ztek ebb?l az országból. Nagy csaták voltak errefelé is, de nép igen jól tartotta magát. Arrafelé – mutatott a dombok tájékára, amelyek félkörben ölelték a falut. – Jöttek vóna mindenféle népek. Még vár is vót itt, egy egészen kicsi földvár. Mind elpusztult. Rablók martaléka lett Krisztus nevében. De hát így vót ez jól, még ha nem is hiszitek. Mert mindezért nem Krisztus Urunk a hibás, hanem mi emberek, akik, a gonoszságot szent köntösben hirdetjük. Mink vagyunk emberek néha olyanok, akár az ördögök.
No, már megint eljár az eszed, vén Kucsma – morgott magára. Látszott, el van magának. Befelé beszélt, nem is kifele. Már nem is tör?dött vele, értjük- e, amit mondani akar nekünk.
– Ez a pap el?kel? ember volt. Kapzsi és gonosz. Nagy, kövér, lusta, bagolykép? ember. Mikor egy szerzetes megtalált egy régi írást, amin rajta volt a bot históriája, hát kerestetni kezdte. Addig kerestette, míg az ördög talált ?reá. Megbolygatta az eszét neki, és kiírttatta a falut. Teljes valójában kipusztult, és sok-sok éven át semmi nem volt itten. Aszondják, ez azért volt, mert az aranyasszonyt megölette az akkori vezér. Nagy háború vót, a f?vezért lenyilazták, mert az ? asszonya lett vóna a jogos örököse a botnak. Az asszony a dombra menekült a gyerekeivel, meg a test?reivel, de utolérték. No, azon a dombon érték utol ?ket, és mind egy szálig levágták ?t is, meg a gyerekeit. Az asszonynak volt ideje elrejteni a botot valahova, de a kutyafej?ek nem tanálták meg. Osztán eztet megírták a deákok a kolostorba, így tanált rá ez a rátarti pap. Így szállt újból átok a falura, és ezért bolondút meg mind, aki kapzsi eszével a botot kereste.
Ezért bomlott meg, az az álnok érsek, aki aztán vagy megtalálta a botot vagy sem. A fene tudja. De az átok fogott az biztos.
Körülnézett.
– No, elég lesz mára. Kés? van ahhoz, hogy tovább soroljam.
– Szerintem megtalálta – kotyogtam közbe. – Átok így lett a falun, megint. Különben nem lett volna ilyen vége a falunak.
Az öreg feltápászkodott.
– Hát lehet, hogy igazad van – bólintott magának Kucsma bácsi. – Ezt már az öreg isten tudja.
De ezt már csak odébbról vetette közénk.
(Eperjes 920 nyarán részt vett a Bálványhegyi leányvásáron, ahol az összesereglett, férjhez menend? leányoknak addig, amíg a férfinép tüzet csiholt, tüzet rakott és az ökörsütést elvégezte, csigatészta gyúrás és f?zés közepette az alábbiakat mesélte:
– Tudjátok, a n?i nemnek mindig olyan volt az élete, mint a szarvasnyájé. A legnagyobb gondja a szarvasün?knek mindig az ?zikék nevelése volt. A kis ?zike alig jött a világra, estére már a talpára állt, aztán az anya folyton dédelgette, nyalogatta kicsinyeit, amíg éretté nem váltak. Aztán eljött a szarvasb?gés ideje, és a szarvasbikák csatáztak, hogy ki legyen a gy?ztes. Nekünk, a szarvasnyájnak ez olyan mindegy volt és csak nyugodtan legelésztünk. Aztán újból neveltük a kis ?zikéket. Bárki lett a gy?ztes, a nevelés nekünk jutott.
Aztán voltak olyan id?szakok, amikor a férfiak halomra gyilkolták egymást, de mi megmaradtunk a lakhelyünkön és folyt az élet tovább. A legels? rovásos feljegyzésünkben is az szerepel, hogy Úzon ifjúsági telepes f?vezér meghalt, de Ilona aranyasszonynak fel kellett nevelni a gyermekeit és utódaival megalapította Ilona aranyröges országát. Utána a férfiak fadoronggal, k?baltákkal agyonverték egymást, de mi, az asszonyok még a verések közepette is féltve neveltük fel gyermekeinket. Pannonföldnek is Gyömöre és Almágy aranyasszony vetette meg az alapját a b? gyermekáldással.
Amikor Atilla és Buda Pusztaszerre jöttek, meg akarták hódítani a világot, amely 453-ban Atilla halálához vezetett. Borzalmas testvérháború után az aranyasszonyok vették kezükbe a hatalmat, Palócföldön és Erd?elvén életben tartották a mi népünket és átmentették az avar korszakba:
Aranyasszony F?vezér F?sámán
B?sárkány 410-452 Bagamér 410-425 Balambér 410-425
Dunna 451-453 Atilla 425-453 Buda-Jákó 425-435
Deédes 453-466 Csaba 453-460 Buda 435-451
Szörényke 467-490 Dunna 460-498 Nekesse 451-508
Száva 490-500 Sziktivár 498-500 Szanka 508-510
Ilona-Gyilyó 500-503 Száva 500-503 Doma 510-535
Ilona-Gyilyó 503-535 Szamos 535-538
Hajnalka 503-510 Torda 535-538 Suprun 538-550
Torbágy 510-540 Szamos 538-556 Csát 550-590
Ilja 540-568 II. Ilona 556-568 Bát 590-595
IL Ilona 568-575 Baján 568-580 Boza-Györke 595-598
Telena 575-600 Alpár 580-600 Pozsáló 598-600
Ezen névsorból láthatjuk, hogy Dunna asszonynak, Száva-asszonynak és Ilona Gyilyónak, majd II. Ilonának is át kellett venni a f?vezéri hatalmat, hogy a Jászsíkságon a 24 Hun Törzsszövetség fennmaradhasson.
Tehát 11 aranyasszony, 12 f?vezér és 12 f?sámán uralkodott 200 éven át, és ezek közül 4 aranyasszony f?vezér is volt egy személyben.
Deédes aranyasszonynak Atilla halála után az volt az els? cselekedete, hogy megszüntette a háborúskodásokat. Dunna-asszony Budavár alagútrendszerében 38 évig uralkodott. Utána Ilona-Gyilyó, Csaba leszármazottja még a római pápával is kiegyezett és Pannonföldet kereszténnyé tette. Utódja II. Ilona névvel igen magas beosztásban segítségül hívta az avarokat és a háború ?rületében elvakult seregeket úgy irányította, hogy a 24 Hun Törzsszövetségnek az ország területén maradt egységei az avarokkal vegyék át a teljes hatalmat.
Eszményképének Csatári aranyasszonyt tartotta, aki az uruki 24. esztend?ben utolsó akarataként a fiait megeskette, hogy a születési helyére, a Jász-síkságra vándorolnak, amit ?seik még az 500. medvetoros év alatt megalapítottak, mert ott halban gazdag folyók, b? term?földek és erdei vadakban dúskáló, búvóhelyekben gazdag hegyek vannak és ott utódai örökké élhetnek. Utána Jazig fia elindult népével és még 3 esetben, a 182. 255. és 332. évben elfoglalta a b?ven term? Jász-síkságot. Aranyasszonyaik Szabadka aranyasszonnyal az élén megalapították Szabadka aranyasszony városát, amely 28-tól 898-ig az aranyasszonyok b?ven term? városa maradt, és kései utódaik is a szabadság harcosai voltak. Madaj asszony itt rendezte be aranyasszonyi székhelyét, és városát feleskette, hogy leszármazottainak örökké h? harcosai maradnak a békességes élet érdekében. Utána Kendice lett az aranyasszony, majd t?le Eperjes vette át a város feletti hatalmat, majd Ibolya, Zsip, BOLDVA és Piroska, Ilona-Ilu után Oszlányka aranyasszony uralkodott, aki a legszebb Aranyasszony-Arvisurát rótta.
Amikor az uruki-mani kereszténységet csúful becsapták a nyugati keresztény hittérit?k és az avar-gy?r?k és templomok minden kincsét kirabolták, Keszt aranyasszony állott az ország élére. A római pápa elismerésének legkényesebb kérdését úgy oldotta meg, hogy kincsestárából a pápai tizedet az egész ország részére tíz évre kifizette. Ez még inkább megvadította a kincsre éhes nyugati papságot és hatalmakat. Az összes templomainkat kirabolták, de Keszt aranyasszony uruki-mani kolostorát m?ködésében meghagyták. Így 898-ig meg?rizték az avarkincsek elrablásának történetét, amelyet Tarhos f?sámánnak adtak át, aki Zsolt-Zoltán ifjú fejedelemmel aztán az avarkincsek visszaszerzésének kalandozásait irányította. Keszt aranyasszony után leánya, Diás Mária, majd Nyék vezér és a beavatott láncolat vette át az aranyasszonyok kiképzését. Az uruki-mani érdeknélküli kereszténységet fenntartották, s átmentették a Gilgames családi ház vallását, az ?smagyar egyház igazi hitét.
Eperjes aranyasszony és Gy?r?f? szécs-sámán rovása Kr. u. 805-920)
Másnap a dombon mászkáltunk. Nagy volt a gaz, és a csipke. Azon túl erd?. Arrább meg tarló terpeszkedett egész a látóhatárig. A domb a téesz területe volt.
– Csontd?l? – suttogta sejtelmesen Lusti. – Anyám mondta, hogy így hívták régen ezt a dombot. Apám mesélte, hogy igen sok csont volt itt, mikor szántottak.
Körbemutatott.
– Mindenütt, öcsém.
Lipi felkapta a fejét.
– Mi van?
Erre dobálni kezdtük egymást, ami éppen a kezünkbe ért. Két csapatra oszlottunk. Egyikünk Lenkét védte, másikunk ellene. Egyre beljebb, és beljebb üldöztek bennünket. Pepe és én voltunk a véd?k, Lusti, Bozó meg Lipi az üldöz?k. Pepe már elesett, és a forgatókönyv szerint nekem is meg kellett volna halni, de sehogy se sikerült. Valahogy a szívem nem engedte, vagy a szerelem, de nem akaródzott holtan elterülni a gazban. H?siesen álltam a sarat, amit a többiek egyre dühösebb dobálással jeleztek. Lipi már nekikezdett üvölteni.
– Nem éj, nem éj!
Megálltam és nekifogtam a magyarázkodásba, amib?l veszekedés lett, meg lökdös?dés, miután a „holtak” is felkeltek.
– Szemét vagy! – állt nekem Bozó, és hozzám vágott egy tövest?l kitépett disznódudvát.
– Meg kell halnod! Úgy van, hogy mi gy?zünk!
Lipi f?zfa dárdával döfködött.
– Hülye pajaszt vagy! Jól jedöfjek! Köcsög, köcsög!
Kezdtem beszorulni az erd?szélét jelz? bokrok közé, amikor egy sikoltást hallottunk. Mindannyian felkaptuk a fejünket, és az erd? felé rohantunk, ahonnan Lenkét gondoltuk. Áttörve a csipkén és a szúrós akáchajtásokon, megpillantottuk, egy feketén tátongó üreg alján. Lusti benézett, és azonnal ránk szólt.
– Ne gyertek közelebb!
Mind láttuk a Tüskevárat ahol a Tutajosék beszakadtak a régi vár alagútjába. Vártunk míg Lusti visszahúzódik.
Összedörzsölte a kezét, hogy a portól és megtörölte a képére ragadt földet.
– Beleesett.
– Tudsz hülyéket mondani! – horkantam fel. – Naná, hogy beleesett.
Odakiáltottam.
– Jól vagy?
– Jól – hallatszott lentr?l. – Semmi bajom. Csak a bokám fáj, meg az ujjam.
– Látsz valamit? – kérdezte Pepe kíváncsian?
Csönd volt egy darabig.
– Igen, látok.
Mind odakaptuk a fejünk. Szinte egyszerre kiabáltuk.
– Micsodát!
– Fény! Fény van arra távolabb.
– Merre! Az erd? felé?
– Igen arra!
Kikerültük az üreg szélét és keresni kezdtük a száját. Kisvártatva meg is találtuk a bejáratot, de olyan büdös volt, hogy rémülten tántorodtunk hátra t?le.
– Ez valami rókalyuk lehet. – dörmögte Bozó a tenyerén keresztül.
– Hülye vagy! – csapta nyakon Lusta. – A rókalyuk nem ilyen kicsi!
Bozó félrehúzódott. Neki mindegy, milyen lyuk, ? nem kér a büdösb?l. Mind tanácstalanul ácsorogtunk, végül Lusti behajolt.
– Itt vagyunk! Ne félj!
– Nem félek! – hallatszott messzebbr?l. – Van itt valami! Be van csavarva egy rongyba vagy valami ilyesmibe.
– Oké. Mindjárt bemegyünk érted.
– Arra befelé is van járat – közölte Lenke most már sokkal nyugodtabban.
Én eltökélten el?re léptem. Tulajdonképpen még gondolkodni sem volt id?m, olyan gyorsan benn voltam az üregben. El?ször négykézláb másztam, de pár méter után simán felállhattam. Olyan volt belül, mintha faragták volna. Sok apró ékszer? minták voltak az oldalán. Akár ezer apró vés? vájta volna az íves járatot.
Kisvártatva megpillantottam Lenkét.
– Gyere! – mondta. – Itt vagyok.
Fura szaga volt mindennek. Kicsit becsúszott az orromba a félelem, de most már nem volt visszaút. A barlangon belül egyáltalán nem volt büdös, s?t olyan illat áradt, mint a friss patak vize. A lábam alá nézve meg is láttam a nedves homokot. Beljebb merészkedtem. Most már tisztán kivehettem Lenkét, aki a rongyba csavart valamit szorongatta.
– Gyere felém. – suttogtam neki. Hirtelen valaki meglökött hátulról. Megpördültem a rémülett?l.
– Mi van? Beszartál? – vigyorgott Lusta. Hát persze hogy utánam jött, amit természetes közönnyel fogadtam. Azt már annál inkább furcsállottam, hogy az egész banda ott sorakozott a háta mögött.
– Mi van? – kérdeztem lenéz?en.
– Beszajtál! – ismételte kajánul Lipi.
Bozó behúzott nyakkal tolt el?re bennünket.
– Jön valami.
Valami. Ez a szó azonnal lefagyasztotta a lábunkat. Kollektívan, egyszerre dermedtünk le. Ha azt mondja, valaki jön, az korántsem ilyen rémiszt?, de a „valami” szó elindítja az ember fantáziáját.
– Medve – suttogta Pepe és összehúzta magát. – Ez egy medve barlangja.
Lusta megrázta a fejét.
– Itt nincsenek medvék. – kifelé nézett a többiek feje felett. – Talán vaddisznó.
Hát, ami azt illeti, egyikünk sem nyugodott meg. Végül is mindegy mi az, bármilyen állat is közeledik, nem sok az esélyünk arra, hogy felülkerekedjünk azon a félelmen, ami úrrá lett a csapaton.
Lipi félénken szorongatta a kezében maradt akácfa dárdát. Nem mintha le akarná döfni azt a valamit. Inkább az életéért cserébe, szívesen adná annak, aki éppen errefelé tart, és netalántán ?bel?le akarna egy pár falatot, hogy aztán a többi részét eltegye holnapra büdösödni. Ácsorogtunk, és lapultunk.
A nagy csendben tisztán hallottunk mindenféle hangokat, amikr?l bármilyen állatot el lehet képzelni, csak olyan állatot nem, ami egészen picike.
Morgásra meg éppen nem számoltuk. Egyáltalán nem. Az ember ilyenkor mindenféle szörnyüvöltést elképzel, beleértve a morgást is, de amikor az a valóságban is megtestesül, valahogy mégis váratlanul éri.
Az lett a vége, hogy Lusti hátralépett, és meg hanyattestem, egyenesen Lenke fájós lábára. Úgy d?ltünk, akár a dominók, mert Lenke feljajdult, és ett?l Pepe egyenesen a Lusti arcába hasalt, nemkülönben Bozó, aki meg Pepe hátára lépett, és elvágódott.
Lipi dermedten állt a bejáratnál, és még miel?tt bármelyikünk fejébe megfordult volna, hogy ? h?sként szembe akart volna szállni a felék közeled? fenevaddal, szimplán üvölteni kezdte a könnyein keresztül.
– Ne báncál mán, ne báncál mán!
A bejárat egy pillanatra elsötétült, és éppen nekiálltunk volna istenesen sikoltozni, amikor megláttunk egy ismer?s fejet a bejáraton átsz?r?d? fényben.
– Csoda! – kiáltotta Bozó.
Mind tátott szájjal bámultuk a bejáratot.
– Csoda!
Lusti feltápászkodott, és lelökte magáról Pepét.
– Én tudtam, hogy nem esz meg bennünket semmi. Ebben az erd?ben nincsenek emberev? állatok.
Kifelé nyomakodott.
Tényleg Csoda volt az. Kucsma bácsi puliját hívták Csodának. Mért hívta így, nem tudjuk. Ezért is gondoltuk, hogy nincs ki az öreg mind a négy kereke.
– Kucsma bácsi! Kucsma bácsi! – kiabált Lenke.
Kifelé nyomakodtunk, már észre sem véve a kijáratnál terjeng? b?zt. Kucsma bácsi úgy nézett ránk mintha a barlangi törpékkel találkozott volna szembe.
– Mit keresnek errefelé a naccságos urak?
Lipi suhintott egyet szipogva.
– A botot kejestük.
Kucsma bácsi a kezére mutatott.
– Ott van a. Hát mi van a kezedbe?
Lipi gyorsan eldobta, jó er?sen, vállból. A kutya rögtön utána vetette magát.
– Héé! – mordult az öreg. Csoda lesunyta a fejét. – Ne bolondítsad a kutyámat!
Lipi közénk húzódott. Érezte, hogy az öreg nincs jó passzban.
– Mi csak…erre járkáltunk – mondtam engesztelésül. – Megnéztük milyen ez a környék… és Lenke beleesett egy üregbe ami valami állat fészke lehetett.
Izgatottan fészkel?dtem.
– Talált valamit – motyogtam magam elé.
Az öreg kajla botjára támaszkodott.
– Ami azt illeti, számítottam rá. Azért is intéztem úgy, hogy erre járjak. No, te lyjány, mutasd a fájásod, hadd nézzem meg!
Lenke felhúzta a nadrágja szárát. Kéklett a bokája csontja, de vére nem eredt, ahogy rápillantottam.
– Úgy látom rendbe vagy – hajolt fölé az öreg. – Ha meg a fájós ujjaddal fel tudod húzni a nadrágod, akkor azzal sincs nagy gond.
Körbenézett rajtunk.
– Törüljétek meg magatok, mert nemhogy büdösek vagytok, de úgy néztek ki, akár a varangyok tavasszal, amikor el?gyünnek a f?db?l.
Szétkentük magunkon a sarat, amit?l megint csak gurultunk a nevetést?l.
– No, most mán tényleg úgy néztek ki akár az ördögfiókák. Irány a patak!
Tényleg a patak! Most jutott eszünkbe, hogy valahol erre van a patak. De milyen patak! Úgy hívják, Ördög patak. Fura egy vidék ez, annyi szent!
Követtük az öreget, és jóíz?en kortyoltunk a friss vízb?l.
Kucsma bácsi is a víz fölé hajolt, és a tenyerébe mert egy kis vizet.
– Osztán tanáltatok- e valamit abba a büdös odúba?
S?r?n bólogattunk, és Lenkére mutogattunk tele szájjal.
– Mutassad!
Lenke el?vette a rongyba csavart hosszúkás valamit. Most látszott igazán a fényben, hogy ez egy igen régi dolog. Koszos homoktól, és a rátapadt sártól nedves b?rszer? anyag sárgállott a kezében.
Kucsma bácsi elvette t?le olyan finoman, ahogyan a csecsem?t fogja a szül? anyja.
– No, hát ez mán valami. Hol a fészkes fene, fekete fenekébe’ tanáltátok?
Lenke felszegte a fejét. Kis hegyes álla volt neki, olyan makacs és mégis gömböly?.
– Én találtam. Amikor beleestem a lukba.
Az öreg csak nézte a valamit. Aztán ellépett t?lünk pár lépést, és lekuporodott a földre, maga elé téve a szutykos b?rdarabot. Csoda odapislantott és kíváncsian megszagolta. Még miel?tt megnyalta volna, az öreg rámordult.
– He! Eriggy a dolgodra, de rögtön!
Még mi is óvatosan közelítettünk, nem hogy a kutya.
Az nem lehet, hogy megtaláltuk! – gondoltam. Kalimpált a szívem akár a nagyharang délben. Mind remegtünk az izgalomtól úgy guggoltuk körbe a kincset.
Végül az öreg finoman kigöndörítette a rongyából a botot.
– A bot – mondta halkan, de mi úgy hallottuk, az ég dörögte a fejünk fölött ezt a rövidke mondatot.
– A Bot – suttogta Lusta kerek szemekkel.
Az öreg szokott módon megtolta a kalapját.
– Hát ez a bot. Err?l meséltem nektek annyit. Ni! – mutatott a boton csillogó kövekre. – Ezek bizony azok a kövek. Nézzétek csak, milyen szép faragás van a körötte.
Megcsóválta a fejét.
– Hogy az öreg istenbe nem tanáltam ki, hogy ide lett eldugva!
Lipi négykézláb hajolt úgy nézte.
– Szajvas! Egy nagy szajvas.
Tényleg ahogy néztük egy gyönyör? szarvas fonta körül az egyik követ.
– Az meg madár – rikkantotta Lenke.
Igen, a másik k? pont egy madár szívének felelt meg.
Gyönyör? bot volt. Tele faragásokkal és írásokkal.
– Ékírás ez, purdék – mondta Kucsma bácsi, amikor rámutattunk a rovátkákra. – Régen így írtak. Mán én se tudom olvasni, pedig apám még tudta.
El sem tudtam képzelni, hogy volt apja. Ahogy így elgondolom, Kucsma bácsit egyáltalán nem soroltuk a halandók táborába. ? csak volt, és lesz, míg világ a világ.
Itt volt a Bot el?ttünk. Innent?l ez a miénk. A mi kincsünk, a mi szerzeményünk, mi találtuk és most rajtunk a világ szeme, mit teszünk vele.
Miel?tt még igazán emberesen összeverekedtünk volna érte, Kucsma bácsi közénk csapta magát.
– No, befejezni a handabandázást! Nézzétek meg ezt a jányt, ? tanálta, oszt egy szóval se akarná a magáénak a Botot.
Tudjátok e mi lett aztán a faluval, miután az egri érsek kiirttatta? Elmondom én nektek. Ide mind! – kerített a kezével. Mind körbevettük a Botot meg ?t, és úgy hallgattuk.
– Ez itt a Csontd?l? – ujja arra mutatott amerr?l jöttünk. – Itt harcoltak és haltak annyian, amir?l a múltkor meséltem. Hanem amikor a falu elpusztult, hát nagy sokára megint csak erre jöttek az emberek az út mentén, oszt elkezdtek telepedni abba a v?gybe a patak alján. Tán a kolostor vonzta ?ket, vagy a rosseb tudja. De gyött erre mindenféle alföldi ember, oszt el?ször tanyák vótak, aztán egyszer csak megin’ falu lett bel?le. Arra lefele a domb alján. Anyira nagyra vótak, hogy még templomot is építettek magoknak. Kevély emberek egyt?l egyig, nagyra vótak a vallásukkal. Igen nem szerették a kolostoros papokat, mer mindenáron rontásokkal, csellel vótak feléje. Míg egyszer egy tavaszon ez a kis csobogó itt olyanra dagadt, hogy egy az egybe elnyelte a falut. De annyira hogy még a templom teteje se látszott. Még a keresztje se. No, Lenke! – fordult a lányhoz. – Kérdezd csak meg nagyanyádat, hogy délbe hány harangszót hall a mai napig? Megmondom én! Kett?t. Mer a régiek emlékeznek még arra az id?re! Tudják a rontás visszaszáll arra, aki adja. Ezért hallanak a mai napig harangszót a dombok közibül, mert a holtak lelkei nem nyugosznak a paradicsomban, hanem itt kószálnak. Itt meg itt! – bökött elibénk.
– Hát így gondókozzatok a Bot fel?l!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Kabdebon János
