Áll az ablak el?tt, hátat fordít nekem. Én mégis látom, ahogy tekintete a felh?kön átsugárzó fényt követi. Szemében tükröz?dik a világmindenség. Életem szerves része lett, nélküle semmi vagyok. Er?t ad egyetlen mosolyával, szemvillanásával. ? a feny? az ormokon, amely gyökereivel ott is megkapaszkodik a sziklán, ahol alig van term?talaj. Mezei virág, mely illatával kit?nik a többiek közül, pedig külseje szerény, szinte jelentéktelen, nem ölti fel a rózsa csodálatos formáját, illatát, bels? szépségével mégis felülmúlja azt. ? a felh? az égen, titokzatos formáival, hirtelen alakváltozásaival felhívja magára a figyelmet. ? a Nap, amelynek fénye minden sötétséget el?z, ? a gyertyaláng, amely örökké lobog, sohasem alszik ki. Világít, amikor a csillagok fénye kevésnek bizonyul. ? a végtelen tenger, amely mindent befogad, magába olvaszt, minden cseppet, párát, amellyel táplál minden él?lényt, hiszen mi emberek is onnan jöttünk, ha ezt már el is felejtettük. ? az erecske, a patak, a folyó, mely a tenger felé fut. ? a fa az erd?ben, a smaragd föveny, a puha avar. ? a pillangó, a sirály, a szirti sas a leveg?ben. ? a sárguló búzamez?, s benne a pipacs. ? az ózondús leveg?, ? a szél, az es?, mely lágyan permetez.
Ezt érzem azóta, amikor megpillantottam, amikor el?ször mosolygott rám, amikor el?ször hallgatott meg olyan figyelemmel, amit addig sohasem tapasztaltam. Mintha évezredek óta ismertük volna egymást, minden rezdülésemre, titkos gondolatomra azonnal reagált. Különleges személyiségével, érz? lelkével azonnal behatol a másik ember lelkébe, megérzi, megérti, mi miért történt a múltban, és mit kell azért tenni, hogy a jöv?ben másképp történjen. Kutató tekintetével olvas a gondolatokban, kifürkészi a titkokat, meglátja a mélyben rejt?z? lényeget. Kiutat mutat azoknak, akik segítségét kérik. Ismeretlenek és ismer?sök, barátok és családtagok nagy tanítónak tartják, mert mindig odafigyel rájuk és érzékenységével megérti ?ket, tanácsot tud adni nekik. Megfoghatatlan az az er?, amivel rendelkezik. Átérzi, mi van mások lelkében, mert mindig a másik embert tartja fontosabbnak önmagánál.
A folyó folyik és mindenki, aki belelép a folyóba, alakítja a medrét, újra és újra változtat a folyás irányán, a meder állapotán. Szélesíti, vagy sz?kíti a medret, el?segíti az áramlást. ? minden tettével, gondolatával szélesíti azt. Lelki társát ritkán találja meg az ember, pedig mindenki azt keresi egész élete során. Ha valakinek sikerül megtalálnia önmaga másik felét, ha kiegészül, és egybeforr a két rész, egésszé válik, az megfoghatatlan és megismételhetetlen pillanat. Úgy érzem, én megtaláltam, és ezért kivételes embernek érzem magamat. Az élet megajándékozott azzal, hogy mellette élhetek.
Megfordul és átölel. Mintha valami megrezdült volna benne, mintha meghallotta volna kimondatlan szavaimat. Megváltozott a világ körülöttem, a szobám homálya feloszlott, helyette beömlött a fény. Megvilágította a falakon a képeket, a polcokon a könyveket. Szeretteim kiléptek a keretb?l, körülvettek és mellém ültek. A könyvek szerepl?i is megelevenedtek, hirtelen hatalmassá lett a szobám, mindenki elfért benne, mintha nem is szoba lenne, hanem egy csodálatos sziget. Beszélget? csoportok alakultak, élénk társalgás folyt mindenfelé. A háttérb?l csodálatos zene szólt, egyszerre betöltött mindent a szeretet. A múlt kedves árnyai lebegtek körülöttem. ? átölelte vállamat, leültünk a homokos fövenyre. Úgy ültünk ott, mintha egy szirtr?l néznénk a naplementét. Nyugalom és béke öntött el. Varázslat történt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Kühne Katalin
