Túlélni mindent
1940-et írtak. Alig pár nappal esküvőjük után, a fiatal férjet behívták hadgyakorlatra. Hová vitték, mennyi ideig kell ott maradnia?! Ezt senki se tudta. Hírek ugyan keringtek arról, hogy a hegyekben létesült egy katonai tábor, de nem tudhatták melyikben, hisz a háromszéki városkát hegyek vették körül. Fölöslegesen tűnődtek apák, anyák, feleségek, benne állt a behívóparancsban is, hogy látogatni tilos! Nem írhatnak levelet és nem is kaphatnak!
Egybekelésük után szoba-konyhát béreltek. A fiatalasszony első gyermekét várta. Néha, albérleti szobája ablakában állva a távoli hegyeket kémlelte, miközben gondolatai emlékei közt kalandoztak. „Polgári” iskolát végzett, mint a legtöbb lány abban az időben, így óvónői állást kapott egy közeli faluban. Egy esztendeje dolgozhatott a falusi óvodában, amikor a rádióból egyre gyakrabban kezdtek érkezni a hírek a frontról. Attól kezdve az emberek élete megváltozott. Az öregek szó nélkül tettek-vettek. Tekintetükből rémület sugárzott, hisz megjárták már a háború poklát tizennégytől tizennyolcig. A fiatalok azonban szerettek, nősültek, szültek. Ők is ezt tették. Az édesapja egyre hajtogatta ugyan, hogy most nem olyan időket élnek, nem lehet tudni, mit hoz a holnap, meg kellene várni a végét mindennek!
– És ha mindennek vége, mi értelme lesz akkor már az egésznek, édesapám? Válaszolt ő szelíd humorral a szülői aggodalomra. Végül összeházasodtak. Lakodalmat is tartottak, igaz, hogy csak szűk családi körben, mert a háború mindent megdrágított. Spórolni kell – mondogatta az édesanyja –, a feketepiac árait a maguk fajta emberek nem bírják kifizetni. Persze ebből is hasznot húznak a szemfülesek! Egyik oldalon nő a vagyon, a másikon meg elfogy az a kevés is.
Ha távolban levő férjére gondolt, testét-lelkét az a biztonságot adó érzés járta át, amelyet a szeretett férfival együtt ismert meg. Ennek ellenére, az aggodalom mindig készen állt ködbe burkolni a jövendőt.
Titkukat senkinek se árulták el. Majd megtudja mindenki, ha eljön az ideje! De aztán végül, esküvőjük napján bejelentették, hogy benne már megfogant az a lélek, aki őket választotta szüleiül. Gyöngéden megérintette szépen gömbölyödő hasát. Simogató keze hírtelen megtorpant. Furcsa, számára eddig ismeretlen mocorgást érzett belsejében. Jelt kapott, feleletet az ő érintésére! A testéből sarjadt élet megmozdult, most először. Mosolyogva köszöntötte magzatát. A benne növekedő élet, lelkében új érzést ébresztett, annak örömeivel, félelmeivel együtt. Várta ezt az érzést, vágyott rá. Tudta, hogy asszonyi lénye ez által fog kiteljesedni.
A háború rákényszerítette sötét törvényeit az emberek életére. Bérelt szobájában házigazdája nem fűtött, így szülei biztatták, költözzön vissza a városba, majd segítik ők, amíg férje odavan. Jól jött a segítség. Gondok így is akadtak bőven. A zsoldot nem küldték rendszeresen, a házbér pedig eléggé megterhelte az amúgy is megcsappant jövedelmüket.
A tél lehelete már jól érződött a városban. Mivel cipőjének talpa kilyukadt és pénze nem volt a talpaltatásra, hogy ne kelljen kijárnia, az édesanyja elhozta minden nap az ebédjét, nehogy felfázzon! Azt pedig mindig úgy hozta, hogy vacsorára is maradt belőle.
A novemberi ég ólmosan terült el a város fölött. Hideg eső pergett, s a szél lekapkodta az utolsó faleveleket is a fákról. A csupasz ágak kísérteties tánca, az esőcseppek meddő igyekezete, hogy megkapaszkodjanak az ablaküvegen, szomorú látványt nyújtott. Túl kell élniük a borzalmakat – gondolta –, most már nemcsak önmagukért, de születendő gyermekükért is!
Visszatért a szoba belsejébe, amelyre rátelepedett a közelgő este homálya. Felkuporodott az ágy sarkába takarója védelme alá, és behunyt szemmel hallgatta az ősz panaszos zúgását. Nemsokára elaludt
Másnap reggelre elállt az eső, a szél is elült. A felhők szétoszlottak, és a nap elfoglalta az őt megillető helyét az égen. Csak a sietős járókelők télies öltözéke árulkodott arról, hogy a novemberi napsütésnek foga van. Helyenként befagytak a tócsák is. A várakozó fiákerek lovai párát leheltek.
A szobáját beragyogó napsugarak jókedvre derítették. Felkelt és begyújtott a csempekályhába. Egy darabig figyelte, ahogy az üszkösödő fahasábokon ördögi táncot járnak a lángok. Borzongva csukta be a kályha ajtaját, és míg a szoba melegedett, reggelit készített magának. Amint a terhesség haladt előre, úgy nőtt az ő étvágya is egyre jobban.
Hazajövetele óta nem sokáig tétlenkedett. Iskolás évei után a város egyik híres szalonjában hímzést tanult. Mindenki ismerte különös tehetségét. Most eljött az alkalom, hogy ezt gyümölcsöztesse! A hölgyek elhozták vásznaikat, ő meg reggeltől estig föléjük görnyedve rajzolt és varrt. Minden öltése igazgyönggyé vált a finom vászon felületén. Néha felállt, hogy kiegyenesítse egyre jobban vastagodó derekát. Ilyenkor sétálgatott egy keveset, hogy kedvére tegyen a benne növekedő eleven csöppségnek, majd folytatta a hímzést.
Eltelt november, és december meghozta az első havat. A csillogó, puha fehérség béke látszatát keltette, és a közelgő ünnep meleg hangulatát lopta be az emberek lelkébe. A városban az a hír járta, hogy Karácsonyra hazajönnek a férfiak. Izgatottan jegyzett minden eltelt napot a kalendáriumban.
Sziporkázó téli éjszaka borult a városra. A gyéren kivilágított utcákon abban az órában, már alig akadt egy-egy megkésett járókelő. Egy csoport férfi azonban fáradt léptekkel haladt előre a félhomályban. Bakancsuk mély nyomokat hagyott a fagyos hóban. Nem bírt elaludni. Éberen figyelt. A csendes éjszakában minden kis neszt érzékelt. Éjféltájt meghallotta a kopogást. Ajtót nyitott. Az előtte álló férfi, kinek fekete haja, sűrű bajusza zúzmarától csillogott, ledobta hátizsákját és karjába ölelte pocakos asszonykáját, aki rég várta már ezt a pillanatot.
Az ünnepek csendje látszólagos nyugalmat hozott az emberek életébe. Úgy tűnt, hogy rövid ideig elcsitultak a rettegés hullámai, pedig a háború, mint egy sokfejű szörnyeteg, egyre mélyebbre ásta magát a családok életében. Az élet viszont követelte jogait. Nem torpant meg a szörnyeteg előtt! Napot nap után fűzött, erőt adott az embereknek túlélni szeretteik halálát, megcsonkított gyermekeik látványát. A fronton lévő családtagokért szóltak a könyörgések, értük csendültek az ünnepi poharak. Az emberek megtanultak együtt élni félelemmel, halállal, veszteséggel.
A rettegés eleven hordozója a postás volt. A házak lakói a függönyök mögül lesték, melyik kapun csenget be a halál hírnöke. Ahol behívót kaptak, ott a félelem madara szállta meg a házat, ahol elesett katonáról szólt a hivatalos levél, ott az ég borult be a családi ház fölött.
Januárban férje jelentkezett munkahelyén. A gyár, ahol dolgozott, katonai alárendeltségű lett, ezért közölték vele, hogy mivel a háborúnak gyártanak bizonyos termékeket, az alkalmazottakat nem viszik a frontra. Ez némileg megnyugtatta őket.
Közeledett a tavasz. A háború csak a természet rendjét nem tudta megváltoztatni. A megduzzadt folyó partján virágzott a barka, s a szél az ébredő föld illatát hozta a mező felől. Lázasan készítette a baba kelengyéjét, nem akarta, hogy meglepetés érje. Csak a pólyapárna szalagját nem vásárolta meg, hisz nem tudhatta, kékre vagy rózsaszínűre lesz szüksége. Jósolgatás is volt számtalan. Lányod lesz, mondták a nagynénik, mert farban kiszélesedtél! Mások úgy látták a hasa előre áll, ezért fiút jósoltak. Férje titokban lányra vágyott. Ő meg csak azért imádkozott, hogy egészséges gyermeket hozzon a világra!
**
Napsütéses tavaszi reggelre ébredtek. Miután férje elment a gyárba, ő még ágyban maradt. Megpróbált oldalra fordulni, ami egyre nehezebben ment az utóbbi hetekben. Eszébe jutott, amit édesanyja mondott az este, hogy úgy látja, háromujjnyira leereszkedett a hasa. Értesíteni kellene a szülésznőt, mert meglehet, nemsokára szükség lesz rá! Otthoni szülésre készültek. A következő pillanatban alhasi nyilallást érzett. Talpra állt, s akkor megérezte a lába szárán lefolyó melegséget. Kezdődik – gondolta, és üzent édesanyjának, hogy jöjjön a bábával mert azt hiszi szülni fog! Vizet tett melegedni a kályhára és előkészített mindent, amire szükség lesz, ahogy erre a szülésznő tanította. Míg az egyre gyakrabban ismétlődő fájdalmakat figyelte, türelmetlenül sétált fel-alá a szobában. Aztán megérkezett édesanyja a bábaasszonnyal, és ő nemsokára világra hozta első kislányát.
Az újszülött és anyukája a vajúdás gyötrelmeitől kifáradva végigaludták az első éjszakát. A bábaasszony tanácsára a kicsit csak langyos teával itatgatták, így reggelre a kismamának csordulásig gyűlt a teje. Nyöszörgött a kislány is, eljött hát ideje az első szoptatásnak. Ölébe vette a mocorgó csöppséget, aki ösztönösen vette szájába az emlőbimbót és mohón szívni kezdte az erőt adó nedűt. A fiatalasszony testét jóleső bizsergés járta át. Szeretettel simogatta a pici arcot és gondolatban hálás volt a pillanatnak, amelyben megfogant gyermeke, akit, íme, világra hozott, mint egy csodát! Kislánya, pár percnyi szopás után, mély álomba zuhant. Anyukája csodálattal nézte alvó angyalkáját, majd ő is elszenderedett.
Először a kislány ébred fel. Mozgolódására anyja is kinyitja szemét. Érzi, hogy valami nincs rendben. Ólomfáradt tagjait láz perzseli, hideg rázza. Istenem, mi bajom?! – gondolja, miközben kislányát átteszi a saját ágyába. Azonnal orvost hívnak, aki megvizsgálja először az anyát, majd a lázban égő újszülöttet is és megállapítja, hogy mindkettőjüket megfertőzte a bábaasszony. Nincs vesztegetni való idő, kórházba kell vinni őket, mivel mindkettőjük élete veszélyben forog! A kórházban sürgés-forgás! Ellátják a két beteget mindennel, ami a háborús körülmények között rendelkezésükre áll. Három nap múlva az anya helyzete javul. Úgy tűnik, fiatal szervezete legyűri a lázat. Éledező erejével kislányát keresi, felőle kérdezi a személyzetet. Meg fog gyógyulni – mondják, de nem szaporítják a szót. Telnek a napok, de őt még mindig nem engedik kicsinye közelébe. Hiába faggatja az orvosokat, nővéreket, elutasítják: – Még nem lehet!
Egy reggel a kórház folyosóján izgatott jövés-menés. Tragédiát sejt. Forogni kezd vele a világ. Előérzete szinte eszméletét veszi. Valaki megáll az ágya mellett, beszél hozzá, ő nem érti, szavainak értelmét nem fogja fel.
– Őszintén sajnálom – ismétli meg az orvos –, a kicsit nem tudtuk megmenteni. Most villan csak át tudatán a szavak értelme.
Gyászba borul a tavaszi ég a fiatal anya számára. Elsőszülött gyermeke aprócska koporsójára almafa virágjának szirmait szórja a májusi szél.
***
Elérkezett az igazmondás pillanata, amikor a valóság túlnő a fantázián, nem engedi magát szépíteni. Édesanyám az a fiatalasszony, akinek élete egy részét a „Túlélni mindent” című elbeszélésben mesébe szőttem. Édesanyám alakját megrajzolva, azt az anyát szerettem volna bemutatni, aki elvesztette első gyermekét, miközben megküzdött a gyermekágyi lázzal, és akit később én is anyámnak választottam, meglehet, nem egy megfelelő pillanatban. Hiszem és vallom, hogy bár Ő világra jövetelem első óráiban elszólíttatott mellőlem, mégis olyan áldást kaptam, amely képessé tett túlélni életem első nagy tragédiáját, és felvértezett egész életemre azzal a képességgel, hogy magamba szippantsak mindent, ami sorsomat jó irányba terelheti. A férfi, aki anyámmal együtt vívta meg a túlélés viadalát, apánk volt. Korán elment ő is, édesanyám után tizenhárom évre.
***
A láz megtörte édesanyám törékeny testét. Lelkét gyász emésztette. Az orvosok hosszantartó pihenést tanácsoltak, lelkére kötve, hogy legalább három évig nem szülhet gyermeket!
Telt az idő, melynek gyógyító ereje és apám féltő szeretete újjáélesztette édesanyám életkedvét. Teste felépült, ismét a virágzó, szép fiatalasszonnyá vált.
1942. április. Jó anyám azzal az örömhírrel lepi meg apámat, hogy kilenc hónap múlva ismét gyermeket fog szülni.
A hírt csak drága nagyanyám nem fogadta kitörő örömmel. Ő nem felejtette el az orvos intelmét.
Ez az esztendő még közelebb hozta a háború zaját a városhoz. Az emberek visszafogott indulatokkal hallgatták a frontról jövő híreket. Édesanyám öccsének is megérkezett a behívó levele. Indulnia kellett. Nagyanyám, akinek az aggodalom állandó életelemévé vált, igazi túlélőként él emlékezetemben. Kitartása, lelki ereje a mai napig példaként áll előttem. Megélte három gyermekének és férjének korai halálát, és felnevelte édesanyám nővérének árván maradt két gyermekét. Tőle hallottam visszaemlékezéseiben a túlélés történeteit. 85 éves korában távozott közülünk. Emléke legyen áldott!
Édesanyám nem tartotta be az orvos tanácsát. Nem létezett olyan erő, amely megakadályozhatta volna abban, hogy magzatát gyermekként megláthassa. Meggyőzően mondogatta, hogy tökéletesen érzi magát! Apám támogatta őt döntéseiben.
A múló hetek hónapokká szövődtek. Kegyetlen tél köszöntött a világra. Újév édesanyámat már terhességének kilencedik hónapjában találta. Nagyanyám nem beszélt a lelkét emésztő félelmekről, de azt tanácsolta édesanyámnak, hogy szüljön kórházban…! Mivel minden jel a szülés közeledtét igazolta, édesanyám az orvos utasítására bement a szülőotthonba.
1943. január 11. Reggel 8 óra. Hosszú vajúdás után édesanyám világra hozza második kislányát, aki az ő óhajára a Katalin nevet kapja.
Míg az anya kimerülten fekszik a szülőasztalon, az orvos megvizsgálja a babát. – Ép, egészséges, életerős! – jelenti ki. Édesanyám rámosolyog újszülött kislányára, akit akkori szokás szerint külön szobába visznek.
****
Most a figyelem az anyára terelődik, akit heves hidegrázás gyötör. Nem jön a méhlepény! – súgnak össze a bábák. Könnyedén beavatkoznak, és úgy tűnik, minden rendben lesz. Ám a problémáknak koránt sincs vége. A méhlepénynek hiányzik egy része, állapítja meg a szülésznő, ráragadt a méh falára. Értesítik az orvost, aki jön, és azt teszi, amit jónak lát. Vaskaparóval megkaparja a fáradt méhet. Minél többet dolgozik rajta, annál jobban ömlik a vér. Kilyukadt a méhe! És? Hogyan tovább? Hallatszik a sikoly a megrémült nővérek szájából. Vérátömlesztést kap, de a vénába áramló vér, nem segít. Vödörbe fogják fel a szülőasztalról lecsorgó életnedvet.
– Nincs tovább, nem lehet megmenteni! – jelenti ki az orvos és elhagyja a szülőszobát.
A fiatal anya végelgyengülésben fekszik a szülőasztalon, míg a körülötte állók tehetetlenül nézik haláltusáját. Utolsó erejével kislánya nevét suttogja, aztán örökre lehunyja szemét.
Sírfájára ráírják: Élt 26 évet.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.16. @ 12:11 :: M.Simon Katalin
