…amennyiben a polgári létünk folytonosságát a történelmi traumák szétszakították, pusztulásából csak nagyon nehezen születik újjá. Őszintén sajnálom.
A vén recepció órája elütötte a 11-et. Szinte semmi légmozgás, bágyasztó ez a nyári meleg ilyen késő délelőtti órán. Az előtér mélyen süppedő bőrfoteljeiben csak a fiatal pár ül egymással szemben, a lomhán keringő forgóajtó nyögdécselve megállt röviddel azután, miután tétován betoppantak.
Margaret nehezen tudja leplezni izgalmát. Döbbenete azóta tart, mióta ők megérkeztek. Pontosan ezen a napon, ebben az órában, eleget téve egy hivatalos felkérésnek, amint arról őket ugyanaz a neves ügyvédi iroda levélben értesítette. John és Carol. Így mutatkoztak be egymásnak és az eléjük siető vendéglátójuknak is. Azt mondják, hogy az imént, még ismeretlenként, a ház előtti kis téren találkoztak össze. Mindketten ugyanezt a homlokzatot szemlélve betűzték a bejárat fölött kőbevésett, megkopott, ódon cégért: Michelson Bank.
Megnyugvásuk, miszerint éppen a megadott helyen járnak, párosult egy még elemibb, sodró vággyal. Megszólítani a másikat! Mintha ősidők óta összetartoznának. A kölcsönös, soha nem érzett erejű vonzódás minden elfogódottságot, tartózkodást legyőz.
Mialatt tárcsáz, Margaret számára csak kellemes, távoli neszezés a meghitt beszélgetésük. Össze kell szednie magát! John az imént akadozva, szinte összefüggéstelenül beszélt hozzá, a történet még felfoghatatlan, éppenséggel most van születőben. De hitelt érdemlő lehet minden mondata, hisz Carol lelkesen bólogat, némelykor pedig helyeslően közbevágva segít a bizonytalankodó férfinak. Annak az embernek, akivel — mint tudjuk — a téren találkozott, röviddel ezelőtt. Egy nagyon régi hagyatékot keresnek itt, amiről az ügyvédi értesítő állítja, hogy őket illeti.
Igyekszik értésükre adni, hogy az ősei által alapított patinás, hajdan jobb napokat látott intézmény már több, mint tíz éve másutt működik, az egész ház egy múzeum, hogy a család mindent az eredeti állapotában akart megőrizni. Újabb, központi székházuk a közelben, mindössze pár utcával távolabb megtalálható…
„Egyedül az öreg tud kihúzni a csávából, semmit sem tudok erről az egészről!” — zakatol agyában a gondolat, miközben a hívott fél készüléke foglaltat jelez. Ezalatt vendégei körbejárnak, szinte megbabonázva csodálják a csobogót és mintha nagyon régi érzelmes emlékképek törnének föl, elfogódottan simogatják annak finoman faragott párkányfiguráit. Végre kicsöng. A vonal másik végén valaki felveszi a kagylót.
— Árnyas liget idősek otthona, tessék!
— Ann te vagy? Itt Margaret. Beszélnem kellene Steve bácsival.
— Ann ma szabadnapos, Vanessa nővér vagyok. A nagybátyja most épp előadást hallgat az olvasóteremben, biztosan eltart ebédig. Sürgős lenne? Kihívjam?
— Nem. Köszönöm, nővér. Inkább személyesen meglátogatnánk a csendes pihenő után, úgy délután négy tájt.
— Jó, megmondom neki!
Az elszántabb bentlakók széltől, verőfénytől óvó kerti pavilonokban élvezik a késő délutáni napsütést. Steve Michelsonról senki sem gondolná, hogy elmúlt már nyolcvan. Épp egy nyugágy ölelésében szendereg. Kezében még ott gyűrődik a reggeli újság, nem lehet túlságosan érdekfeszítő példány. A kerengő felől nehéz virágillatot és méhdongást hoz a lanyha fuvallat. Egy távolabbi padon pedig türelmesen üldögélnek a látogatói. A világért se okvetetlenkednének. Amúgy is mindent jól meg kell fontolni, itt most nagyon talányos dolgokról lesz szó.
Unokahúga, Margaret óvatos érintése végre kizökkenti a felszínes álomvilágából. Felélénkülve, tőle szokatlan lendülettel pattan föl a nyughelyéről és indul el, hogy köszöntse a fiatalokat. A kölcsönös bemutatkozásokat követően a kis csoport a hívogató kávéillat irányába, a társalgó felé veszi az irányt. Ez afféle kötetlen programokra, egy sütemény vagy ital elfogyasztásával összeköthető időtöltésre kialakított nagyobb helyiség, kényelmes bútorokkal. Steve rögtön a tárgyra tér.
— Már vártam a látogatásukat, mert minket is ugyanaz az ügyvédi iroda tájékoztatott a teendőinkről, amelyiktől értesítést kaptak, így időben intézkedhettünk. Önök nyilván messziről érkeztek és elfáradtak. Ma már nincsen arra lehetőség, hogy valamennyi formaságon átessünk, ezért kérjük, hogy fogadják el meghívásunkat, a régi bankkal szomszédos házunkban két vendégszobánk a rendelkezésükre áll egészen addig, ameddig szükségesnek látják. Margaret, tőled pedig ezúton kérek elnézést, de te tegnap jöttél vissza a szabadságodból, nem tudtalak minderről értesíteni.
— Köszönettel elfogadjuk a nagyvonalú szállásajánlatukat (Carol egyetértően bólint). Találkozásunk okairól csak sejtéseink vannak, így el kell nézniük, ha esetleg túl sokat kérdeznénk — vette át a szót John.
— Bár fölöttébb különleges ügylettel van dolgunk, tárgyában bármilyen felvetésükre szívesen válaszolok. Amint látják, én már hosszú évek óta itt élek ebben az otthonban. Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy eleget tegyek egy közel huszonöt éve, még aktív koromban kötött megállapodásunknak.
— Ha nem titok, megmondaná nekünk, hogy kik voltak az egykori megbízói?
— Nos, Carol… ugye jól mondom a nevét? A megbízóim… Önök voltak…
A hirtelen támadt dermesztő csendben tisztán lehet hallani a parkból beszüremlő beszédfoszlányokat. John megborzong, Carol arcára is kiül a döbbenet. Képtelenség! Enyhítendő a pillanat abszurditását, vendéglátójuk rendületlen nyugalommal folytatja a történetét.
— Mindig úgy képzeltem, hogy a szükségszerűen bekövetkező, mostani találkozásunknak ez a legkritikusabb pillanata. Nem tévedtem! Valakiknek elmagyarázni, hogy az előző életükben hogyan végrendelkeztek? Most még zavarosnak tűnhet az egész. Holott a vagyon kezelése, valamint a holnapi napon történő átadása a legkörültekintőbben, teljesen törvényes keretek között, minden részletében előre meg lett határozva. Fölösleges lenne olyan adatokkal, évszámokkal és pontos dátumokkal előhozakodnom, amelyeket vélhetően úgyis megtalálnak majd azokban az iratokban, amelyeket a további események során megkapnak, és ennek a hihetetlen históriának majd’ minden mozzanatát megvilágítják.
Persze jól emlékszem arra a napra… egy nagyon idős pár várt rám a bank előterében. A találkozót korábban egyeztettük. Kényelmesen elhelyezkedtünk az irodámban. Óvatosan, tapogatózva indult a beszélgetés, melynek során mindvégig az volt az érzésem, hogy valami megismételhetetlennek nézünk elébe mindhárman. Már az alapkoncepciójuk is rengeteg megértenivalót rejtett magában. Ugyan szokványos megbízásnak indult, azonban hamarosan kiderült, hogy a tárgyalásaink során nem nélkülözhetjük az ügyvédi tanácsokat sem.
Nem kellett volna komolyan vennem végtelenül szeretetre méltó, bár pénzügyekben és jogban kevésbé járatos ügyfeleimet? Kérem, hogy mérlegeljék, kis bankként számunkra a polgári létforma legszínesebb elképzeléseinek képviselete is fontos üzleti szempontot jelentett! Családi, több generáción hagyományozódó értékrendszerünkbe igenis belefért és belefér még most is, amikor részemről már csak ez a lezáratlan ügyem vár megoldásra. Igen, létezhet az az alázatos szolgálat és megbecsülés, ami ügyfeleinket idővel a barátunkká teheti. Reménytelen vállalkozásba bonyolódnék, ha most kellene az egészet elmesélnem, azzal könnyíteném ezt a mai ismerkedésünket, hogy megvalljam: ezzel a két emberrel történt találkozásom alapjaiban átalakította a világról alkotott elképzeléseimet, csak a köszönet és a hála illeti Önöket mindezért.
Képtelenek voltak arra, hogy zavarukat palástolják. Tanácstalanságukban úgy érezték, hogy egyelőre föl kellene függeszteniük a beszélgetést, ám Steve Michelson láthatóan egy cseppet sem zavartatta magát. Már—már nagyapás türelemmel bánt az ügyfeleivel, búcsúzás közben felvázolta a másnapi hivatalos menetrendet: délelőtt tíz órakor az elöljáróságon kell megjelenniük, ahol a közjegyző utoljára ellenőrzi az adatokat, megtörténik a hagyaték ismertetése és hatósági jegyzőkönyvezése, valamint a lerovandó illetékek meghatározása. Ezután mennek át a bankba, ahol egyszerre átveszik az örökséget. Robin tiszteletest kérték fel arra, hogy majd olvassa föl a végrendelet nyilvánosságnak szánt, kivonatos, történeti és személyes vonatkozású mellékletét, stb.
Carol még mindig erősen szorongatja John kezét, pedig már túl vannak a hivatalos határozat átvételi procedúráján. Lefelé az épület lépcsősorán nem csak egymásnak, nemcsak a gyönyörű napsütésnek örülhetnek, hanem immáron egy hatalmas vagyon fölött is rendelkezhetnek! Bár nem esik oly távol a bank épülete, nem illik megvárakoztatni a tiszteletükre összegyűlt embereket (a szinte barátoknak számító Michelsonékon kívül megjelenő érintetteket, ügyvédeket, a tiszteletest, a sajtó néhány képviselőjét), így taxival érkeznek.
Mindenki olyan ünnepélyes a különteremben. Steve is elegáns öltönyt vett föl, Margaret tálcán hűsítő italokat kínál, amikor a tiszteletes — kezében egy köteg megsárgult kézirattal — átvág a termen. Izgatott viselkedésére végül mindenki fölfigyel, amint szót kér, azonnal várakozás-teli csend fogadja.
— Kedves testvéreim, tisztelt egybegyűltek! Bár a dokumentumok hitelességéről személyesen meggyőződtem, keletkezésük óta valóban több, mint huszonöt év telt el, mégis be kell jelentenem, hogy nagyon megtisztelő felkérésüket nem tudom teljesíteni. Az örökhagyók kívánsága az volt, hogy Önök a sok vonatkozásában spirituális tartalmú nyilatkozatukat lehetőség szerint egy hiteles lelki vezetőtől hallják. Végigolvasva győződtem meg arról, hogy ezek az elképzelések szinte valamennyi pontban súlyosan ellene mondanak egyházunk tanításainak, mind a mai napig. Sajnálatos, hogy ilyen kizáró okok merültek fel. Szerencsés fordulattal kedves vendéglátójuk, Steve sietett a segítségemre és az általa sebtében felkért és itt most jelenlévő Vanessa nővér vállalkozott a helyettesítésemre, amiért külön köszönettel tartozom neki. Időközben ő kézhez vette a másolati példányt. Bocsássanak meg..
Csak lassan ül el a megjelentek hitetlenkedő moraja, amint Robin atya sietve távozik.
Ebben a kritikus pillanatban Vanessa úgy érzi, hogy ő a soros.
— Két alapvető érv szól amellett, hogy folytassuk a megkezdett átadási aktust. Egyfelől a legfontosabbnak tartom a végakarat teljesítését, függetlenül attól, hogy az éppenséggel miféle világnézeti kérdéseket sért. Másrészt a néhai rendelkezők rendkívül tapintatosan jártak el, erről majd mindannyian meggyőződhetünk, amennyiben ez alkalommal csak egy kivonatos, egészen az érthetőség mértékéig rövidített tartalommal terhelik a figyelmünket. Ez a rendezvény több okból is nyilvános. A hagyatékozók kívánsága szerint a hamis beállításokat meg kell akadályozni, ugyanakkor szeretnék meghálálni a bank és a Fischer & sons ügyvédi iroda áldozatos, évtizedekig tartó gondoskodását többek között azzal is, hogy ezt az egész eseményt ők marketingcélokra, esetleg referenciaként felhasználhassák.
Mielőtt elkezdeném a fölolvasást, idézem egy magyar gondolkodó, Popper Péter rövid, de ide vonatkozó megállapítását: ”A dolgoknak oka és következménye van, az emberi ügyeknek kezdete és vége. Ha az egymásra következés rendjét ismerjük: ez a bölcsesség kezdete.” Azt azonban már én tenném hozzá, hogy a transzcendens világ érintését leginkább úgy tudjuk elfogadni, ha előtte szert teszünk erre az összeszedettségre. Szükségünk lesz rá annál is inkább, mivel meg kell birkóznunk egy szokatlan feladattal: amennyiben részesei akarunk lenni ezeknek az ünnepélyes pillanatoknak, akkor el kell távolodnunk az ok—okozati összefüggésre alapozó szokványos gondolkodásmódunktól, a folyamatosan gyűjtögetett bizonyosságaink korlátos világától. Ennek csak egyik sajátossága lesz az idősíkok keveredése, kérem, hogy ez ne zavarjon senkit. Mindannyian helyezzék magukat kényelembe…
„Amennyiben túl vagytok minden hivatalos ceremónián, ideje megismerkednetek a közös jövőnkre vonatkozó elképzeléseinkkel. Az a legkevesebb, hogy szeretnénk minden pillanatot a legteljesebb boldogságban átélni. Most egyáltalán nem zavar minket, hogy öregségünk fájdalmas véghez közelítő pillanatait kell elviselnünk, amikor ez az új, még csodálatosabb életünk épp hogy elkezdődik. Persze az időtök drága, ideje rendszerezni mondandónkat. Említésre méltónak tartjuk röviden kifejteni a reinkarnációt érintő nézeteinket, amelyek valamennyi döntésünk alapjául szolgáltak. Ehhez szorosan kapcsolódóan a családjogi szövevények ugyanilyen jelentőséggel bírnak. Új irányokat tudtunk kijelölni, néhány eredeti elképzelés meg is valósult, még az életünk során.
Nem kevésbé lényegtelen kérdés a vagyon birtokba vétele, esetleges tőkésítése sem. Mik a sajátosságai egy ilyen szokatlanul hosszú futamidejű befektetésnek? Csak emlékeztetőül: hagyatékozó intézkedésünk időpontjától számolva — Steve Michelson prognózisai szerint az összes adók és banki költségek levonása után, a legszerényebb eredményességet becsülve — húszszorosára növekszik mára, amikor újra szabadon rendelkezhettek vele. A napon, mikor Carol végre nagykorúvá válik! (Ellenőrizd: az ügyvédi értesítő dátuma megegyezik a születésnapoddal.)
Carol és John… ugye milyen nehéz elfogadni például azt, hogy tudjuk a „majdani” neveteket? Pedig az úgynevezett okkult módszerek is hasznossá, megbízhatókká válnak, amennyiben egymástól független források felhasználásával jutunk azonos eredményre. A különleges képességű, például látó, vagy jóstehetséggel megáldott embereket kerestük fel. Jártuk a világot, hogy többjükkel beszélhessünk a jövőnkről. (Természetesen egyikük sem ismerte a másikat.) Gyűjtöttük a kérdéseinkre adott válaszaikat és többszörös egyezés esetén léptünk csak tovább. Bármennyire is csüggesztő, mégis kötelesek vagyunk végiggondolni a tényt, hogy egyetlen tiszta szándék sem valósulhat meg, ha azt pusztán a reményből indítjuk el.
Nyilvánvaló, hogy egészen különleges munkamódszereket kellett kifejlesztenünk. Jogosan merül fel bennetek a kérdés: a mi gyermekeink ugyan miképpen fogadták extrém elképzeléseinket? Egy hagyományos öröklési rend, még inkább egy szabályos végrendelet lett volna a legtermészetesebb megoldás a számukra. Amint őszintén feltártuk az elképzeléseinket, érthetően hatalmas izgalmat kavartunk családunkban és az ismeretségi körünkben. Ideáinkat még a legjobb barátaink sem támogatták, számosan elfordultak tőlünk. Mi persze már korábban megtudtuk, hogy férj és feleségként a második életünket éljük közös, szerelmes reinkarnációnkban. A tökéletes egyesülés szándékával készülünk most erre, a harmadikra. Meg kell értenetek minket annál is inkább, mivel most, hogy ezeket a gondolatainkat megismeritek, általatok egyek lehetünk újra, felhőtlenül kivirágzó ifjúságotokban.
De folytassuk most a múlt történéseivel. Közös elhatározásunkból a gyermekeink még jóval a halálunk előtt hozzájutottak egy akkora tőkéhez, ami lényegesen meghaladja a számos régióban köteles részként ismert vagyon mértékét. Azt azonban túlzás lenne elhinnünk, hogy bárki is kritikátlanul hitelt adna az elképzelésünknek, miszerint a saját, újraszülető jövőnket készítenénk elő. Pedig ez feltett, közös szándékunk, amitől nem tántorít el kétely és kishitűség. Most felvetődhet egy fontos kérdés. Miért nem választottuk ehhez a vérvonalunkat?
Noha igyekezetünk legjava arra irányult, hogy minden hibás döntést kiszűrjünk, fenntartások nélkül mégsem hagyatkozhattunk eleddig járatlan utakra, döntésekre. Igen, a vérvonalba történő leszületéseket zártuk ki először. Éppenséggel teret engedve gyermekeink autonóm jövőképének, valamint olyan merész elképzelésnek is például, amit első ízben az unokáink fogantatásakor próbáltunk ki. Külön elismeréssel tartozunk fiunknak, lányunknak, a rokonságunknak, hogy ebben viszont feltétel nélkül együttműködtek velünk. Célul tűztük ki, hogy mindenképpen megakadályozzuk a tradicionális értelemben vett reinkarnációt, méghozzá a lehető legsürgősebben! Időben közvetlenül azt követően, hogy a fogantatás boldog állapotáról a szülők először értesülnek, hiszen ebben a nagyon rövid fázisban még nem záródik a determináció. (Ti. a két leszületés közt az éppen szünetel.)
Egy előre kidolgozott, kedves szertartást honosítottunk meg a családunkban, amely mozzanataiban sok mindenben hasonlít a házassági fogadalomhoz. Meghitt hangulatú templomban, tanúk jelenlétében, a kismama és férjura kinyilvánítja közös, egybehangzó akaratát: a magzat esetében ne történjen meg a szokványos leszületés, ami a mi nézetünk szerint egy idegen entitás nem kívánatos befogadását jelenti. Akiknek még nem teljesen egyértelmű, azoknak javasoljuk, hogy képzeljenek el egy platóni ihletésű háromszöget, amely úgy záródik, hogy egyik oldala a saját testiség, a másik oldala a saját lélek, és az egészet a saját szellem tartja össze. Hogyha ezek közül az utóbbit idegenre cseréljük, akkor az olyan súlyos provokáció (személyiségünk látja a kárát), amit a későbbi szocializációs és egyéb tanulási folyamatok hatalmas lelki és érzelmi veszteségek árán tudnak ellensúlyozni. Ilyen szokványos esetben további kudarcélményt okoz, hogy nem sikerül nyomon követnünk a szerelemben fogant, valóságosan vérvonalbeli, a leszületési aktussal száműzött szellem további sorsát.
A hasonlatos történelmi példát, mint az itt emlegetett szülői fohászkodásnál összehasonlíthatatlanul többet jelentő, de azt évezredekkel megelőző szeplőtelen fogantatást megkülönböztetett tisztelettel tartja számon a keresztény hitvilág.
Továbbá felhozhatunk olyan mindennapos eseteket, amelyek során a tudatalattink utasítja el ezt a fajta kegyetlen gyarmatosítást. Ki nem hallott még arról a végtelenül szürke döntéshelyzetről, amelyben a nők „ösztönösen” idegenkednek a gyermekvállalástól? Vagy az unalomig ismert érv: erre a világra? Ezek mind önvédelmi reagálások.
Teljes joggal tehetitek fel a következő, mindannyiunk számára megkerülhetetlen kérdést. Hogyha elutasítjuk az idegen entitás leszületését, akkor mégis milyen alapon számolunk a jövőbeni reinkarnációnkkal a saját esetünkben? Ez egy súlyos ellentmondás.
Most valóban elérkeztünk egy fordulóponthoz, terveink szempontjából ez bizonyult a legbonyolultabb szakasznak. Meg kellett találnunk a kevésbé rossz megoldást, ha szabad ezt így megfogalmazni.
Vajon melyik az a különleges jogállás, ami egy magzat számára olyannyira hátrányos, hogy a mi beavatkozásunk azon már szinte semmit sem tud rontani? Még ennél is fontosabb, hogy a szándékaink megvalósítását beleágyazzuk egy minden feltételt folyamatosan biztosító társadalmi gondoskodásba, amit hivatásos közalkalmazottak egészen a nagykorúság eléréséig ellenőrzési körükben tartanak. A válasz egyszerű. Ilyen kockázatokat kiszűrő, működő intézmény az örökbefogadás, amely a vérvonal irányából nézve szakadásos, a két édes szülő részéről kétszeresen. Másrészt — nagy általánosságban — az örökbe fogadó(k) oldaláról pedig mindenkor „esetleges”.
A végső érvet mégis a folyamatok tempója szolgáltatta a számunkra. A sokszor évekig tartó felkészülésükben a gyermeket befogadni vágyók komoly erőfeszítéseket tettek a siker elérése érdekében, mondhatni teljes szívvel küzdöttek. Őket, közülük a legjobbakat kellett felkutatnunk, a mindenre vonatkozó diszkréció betartásával. Gyakorlatilag még ebben a megelőző életünkben pontosan modellezve a saját következő leszületésünket. Egymás közt ezt a technikát kétszeresen irányított reinkarnációként emlegettük és bonyolult döntéshozatali folyamataihoz a legtöbb időre és türelemre volt szükségünk. Ezek során visszavonhatatlanul föl kellett építenünk egyrészt a jövőbeni önmagunkat, másrészt pedig a mostoha szüleinkről tudnunk kellett, hogy ők is minden kétséget kizáróan minket választanak, az édes szüleink pedig eldobnak maguktól. Ráadásul eredeti céljaink alapállásának megfelelően nem lehettünk testvérek, tehát külön befogadó szülőkkel, de mégis együtt érvényesülő sorsvonalakat kellett megalkotnunk.
Maga az időzítés volt a legidegfeszítőbb! Nem az elmúlás pillanatai… csak az orvosságok beszedésével kell felhagynunk… a már emlegetett identitás cseréjének félelmetes aktusai mindkettőnknél… férjem Johnként idősebb lesz nálam, már el is indult. Csendben eltemettük. Nekem még várnom kell két évet, hogy Carol lényében újraszülethessek.”
Robin tiszteletes a szertartás egész ideje alatt emelkedett hangulatban, gondolatait a legszebb szavakkal megformálva beszél hozzájuk. Még most sem tudja elhinni, hogy az immáron frissen megesketett házastársak ilyen könnyen bocsátottak meg neki, hogy túltették magukat a pár nappal ezelőtti merev, elutasító magatartásán. Megértik, hogy papként — különösen egy nyilvános rendezvényen — nem képviselhetett okkult nézeteket.
A templom félhomályából karonfogva kíséri ki őket a szabad ég alá. Fotósok, újságírók gyűrűjében számos felvétel készül róluk és a násznépről. Carol boldogságát betetézi, hogy a nevelőszülők is velük ünnepelnek. A rákövetkező lagzin a meghittség légkörében látják vendégül a rokonságot, a régi és az új ismerőseiket, barátaikat.
Nászútjuk közben is állandóan tervezgetnek. Egyetemi tanulmányaikat mindenképpen folytatják. Közben sokat utaznak, rejtélyes helyszíneket keresnek fel, érthető, hogy mindketten vonzódnak a sorstörténetükhöz kapcsolódó szebbnél szebb tájakhoz. A megörökölt, forgatókönyvként is kiválóan funkcionáló írásos hagyatékukat szakértő kezek munkájának köszönhetően a legmodernebb technikák, adathordozók felhasználásával mindennapos munkaeszközükké fejlesztik, féltő gonddal tartják karban.
Egy késő őszi estén békésen ülnek a kandalló tüzénél. Carol csak nagy sokára szólal meg.
— John, azt hiszem, hogy föl kell keresnünk Robin tiszteletest.
— Igazad van, meg kell köszönnünk az önként vállalt küldetését, nélküle nem sikerült volna a családegyesítő találkozásunk előző életünk gyermekeivel és unokáinkkal.
— John drágám, most ennél sokkal többről van szó.
— Ne titokzatoskodj, bökd már ki végre, hogy mire akarsz kilyukadni?
— A doktor szerint gyermekünk lesz, a terhességi gyorsteszt is ezt mutatja.
Most rajtunk a sor, hogy minél előbb fogadalmat tegyünk…
Legutóbbi módosítás: 2009.02.01. @ 11:41 :: Meyer József
