– Kelebi Kiss István képe –
(meghallgatom)
Mikor fölkelek, nem értem az ágyat,
a tétlenség álmodó helyét,
kezdet és vég kerítését.
Föld alatt, föld felett
elfeledett száguldás
minden ágy, ahol a sejtek
nyújtóznak kilesni titkokat,
férfiak, nők és álom titkát,
amik nincsenek, csak a róluk
való gondolkodás, ami nem bírja
a közönyt, ezért titoknak titulálja.
Lágy bölcső, szelíd sír, eleven ágy –
mit a gondolat ágyaz, mikor nő kéne,
aki félreérti a szavakat,
de kitárulkozik, és csöndje akárha
értené, amin a férfi bíbel.
Simogatás még félre nem ment,
jó szó még hiába nem szólt,
legföljebb félrecsúszik, miként
a dolgok úgy általában:
nem az kapja, akinek szánták –
de nem vész el, legföljebb
adós támad, kinek majd megint
más tartozik. Körbeélünk,
aztán kezdhetjük elölről,
vagy gyerekünk lesz,
ki elhiszi fontosságunk.
Majd később szégyelli,
hogy koldustól követelt alamizsnát,
miközben belerúgott,
mert belőle élt.
Úgy hívják, szeretet,
ami áldozatot követel;
copyright-ja a názáretinél,
aki nagyobb tétben játszott,
s rajtavesztett. Próbáljuk
a lelkiismeret-furdalást,
elneveztük kultusznak,
körészerveztük az illemet.
Sokat gondolok,
de az még nem gondolkodás;
sokat szólok,
de az még nem beszéd;
rengeteget beszélnek a szeretetről,
de az még nem szeretet.
Mi legyen akkor,
ha valakinek csak
egy ember élete minden eddigi,
és nem tudja kivonni
Krisztust a világegyenlet
számításaiból, mert nélküle
teremteni lehet,
de értelmet adni kizárt.
Vissza az ágyba,
a gondok a mának oly fontosak.
De aki egy emberben
éli meg, ÉLI, ÉLI –
segítséget nem vár senkit?l,
s talán az ég felé kiált:
takarjon be valaki, ha fázom.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Adminguru