Lélekb?l sarjad az is, ami tagadja a lelket.
Olyan, mint az a régi gyónás, mit nem akartam.
B?nöm nincs, ha meg van, minek mondjam egy sötét rácsba,
ahonnét szokásból üzennek, rónak penitenciát,
isteni placébót – és máris gyógyulás, amit kell érezzek.
Hát nem. Térdepelni senki el?tt, olyan isten meg nincsen,
ki önmagát alázná meg, még ha el is aprózta magát, ha ember.
Miért az érthetetlen rend, ahol összevillan a tekintet, és tudja,
ilyenkor ez-meg-ez; ha tehetetlen is, de szertartásrend,
hát a világ átlátható, ez kell nekünk, folyamat mi el?revisz.
De nem nekem, mert csengetésre állni-ülni-térdepelni,
mit tudom én, mire menni, egy-egy szóra bólogatni,
megszentelni alig-hangunk, jaj, minek.
Én csupaszon mentem a füstöl?k és szertartásruhák közé,
megriadtam a jólértesültek felharsanó hangjaitól,
miközben keresgéltem gyermekagyam kevés szava közt
a legfontosabbat, ami nem nagyobb, nem kisebb,
mint én, vagy az isten, aki megértsen.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.05. @ 17:58 :: Petz György
