A rózsa vagyok.
Mint óegyiptomi n?
olajjal kent b?re, illatozom.
Tövisem úgy sebez,
mint asszonyom
zölddel kihúzott szemöldöke.
Lágyan hajlok,
mintha fuvolaszóra
ringana egy h?vös estén
csípeje-melle a fehér
vászonlepel alatt.
Ámbra és mirha füstje száll.
Vadkacsapár csap az égre.
Viasz-szirmomat
ma éjjel vesd a t?zbe.
A tó vagyok.
Terhes kicsi n?ként nyújtozkodom
hegyek, dombok, sárga lapályok között.
Gyereketeket ringatom,
az id?t, a fiú-istent.
Méhemben új teremtmények forgolódnak,
érnek és énekelnek.
K?kapu vagyok
egy lépcs?sor tetején.
Lépjetek át rajtam.
Mögöttem ott a kert:
a japánbirs és az aranyvessz? es?t?l
csüng? bokrai,
a sárga, nyúlánk íriszek,
a fehér törpeszegf?k – a mágikus illatözön,
az árvaibolya mély-lila, elvesz? foltjai,
a szertefutó eperbokrok érni kész,
földes szemei,
a málna szívósan kapaszkodó indái,
a tujáról lebukó sz?l? apró, zöld fürtjei,
melyekben
ott látjátok a zamatos, lé-csurgató,
beérett szemeket. Ott látjátok mindazt,
ami lehetne.
A kert vagyok.
Békés, term?, kicsi és védtelen.
Üljetek a padomra és gyönyörködjetek.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.24. @ 13:42 :: Püspök Lívia