Mikor bezárta a kiskaput, és a kulcsot igyekezett felakasztani, a kapuoszlop belső oldalába vert szögre, megint rájött a nevethetnék. Tegnap és tegnapelőtt is ugyanígy történt. Mikor emelte a karját bevillant egy régi vicc a váratlanul hazaérkező férjről, s ettől nevetési kényszere támadt.
— Érthetetlen! — morgott magában, miközben már behúzott nyakkal a vasútállomás felé baktatott a ködös, hideg, novemberi hajnalban. A szomszéd kisváros cukorgyárában dolgozott, mint műszerész. A sok év alatt számtalanszor megtette már ezt az utat, gyalog az állomásig, azután tovább vonattal.
A köd, fényes páncéllá fagyott a járdán. A műszerész megcsúszott és hanyatt esett. Alaposan megütötte magát. Ültében leltárt készített, melynek végeztével megnyugodva állapította meg:
— Mindenem egyben van!
Éppen fel akart tápászkodni, mikor a fölötte erőlködő utcai lámpa homályos pásztájából egy csontos, borostás arc hajolt fölé. Orrát megütötte a bomló silótakarmány illatával dúsított, átható istállószag. Egy erős kéz megragadta és felsegítette.
— Jól van?
— Megvagyok — válaszolt a karcos férfihangra. — Piszkosul csúszik, és sietnem kell.
— A hathúszashoz?
— Oda, oda. Minden jót, és köszönöm!
„Biztosan tehenész, a hajnali műszakból jön. Mintha láttam volna korábban is errefelé. Rendes ember lehet, végtére el is mehetett volna mellettem, szó nélkül”— gondolta, miközben csúszkált tovább, előre a jeges járdán.
Ezután, ha hajnali útjukon összefutottak, ahogy ismerősök között illő, mindig váltottak pár szót egymással. A műszerész így apránként megtudta, hogy a tehenészek bérét már évek óta nem emelték. Csökken a tehénállomány, mert a pancsolt, import löttyök kiszorítják a piacról a jó hazai tehéntejet. Állandóan napirenden van a létszámcsökkentés, ilyen bizonytalan helyzetben meggondolatlanság volna családot alapítani.
A műszerésznek hasonlóan nyomasztó hírei voltak. Úgy hallotta, felszámolják az évszázados múltú gyárat. Szélnek eresztik őket, a cukorrépa termesztése is visszaesett. A vasút forgalma csökken, ezért felvetődött a szárnyvonal megszüntetése is.
— Mi lesz itt, miből élünk meg, hová menjünk? — tették fel egymásnak a kérdéseket, de válaszok nem születtek.
A két hajnali gyalogost, lassanként láthatatlan kapcsokkal kötötte össze az idő. A műszerész a nyomasztó gondok miatt egyre rosszabbul aludt, korán, fáradtan ébredt. Egy hajnalban már majdnem a vasútállomásra ért, mikor észrevette, hogy tárcája a vasúti bérlettel otthon maradt. Szerencsére korán volt még, így visszament.
Mikor belépett a lakásba, egyből megcsapta orrát az ismerős istállószag. A fürdőszobából, derekán fekete alapon narancssárga napkoronggal és egy pálmafa árnyképével díszített törölközővel, a tehenész lépett ki.
— Maga mit keres itt? — kérdezte a műszerésztől.
Az csak állt, egy hang nem jött ki a torkán. Belső zsebébe csúsztatta tárcáját és kilépett az ajtón. Gépies mozdulatokkal zárta a kiskaput, tette helyére a kulcsot. Elindult a vasútállomásra, aznap már másodszor.
A Nap még nem kúszott fel a keleti ég peremére, de a lámpákat már eloltották. Sötét volt.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.22. @ 11:19 :: Takács Dezső