elárultattam
júdáscsókkal ajkamon
fekszem védtelenül
lassan a nap az
izzó földburokba
pihenni alámerül
még fröcsköli vérét
az ég feszes vásznára
még sajog a horizont
hangtalan visít
az elemek színorgiája
de elvérzik ez a nap is
akárcsak a többi
már nem marad id?
szeretni undorodni
nevetni sírni
simogatni ölni
halvány-bárgyú
vígaszként abban a
végs?nek t?n? órában
mikor ez a kimúló nap
tehetetlenül a földön hever mély
visszafordíthatatlan kómában
hirtelen feldereng:
nem halál ez
hanem születés mert
– bár a holnap reménye
kábán szendereg –
hallom ahogy felsír
az éjszaka sötétje
Legutóbbi módosítás: 2009.02.14. @ 14:38 :: Tamási Attila