Minap összefutottam az ifjúságommal. Egy kapualjból jött elém, majd átcammogott a hídon. A patak vize gyöngyözve csobogott. D?löngélve felém andalgott az esti homályban. Tömény italszag lengte körül, beesett arcán a legalább egyhetes borosta csak táplálta a sötétséget.
Szóval elém sasszézott az ifjúság, s mögötte a kapu becsukódott. A patak vize gyöngyözve csobogott. Nehezen ismertem fel, ? is alig ismert meg. Hosszú perceken át némán szemléltük egymást, mint két idegen.
Köszöntem, visszaköszönt. Mikor végre felismert, megtorpant, mint aki szellemet lát. Szemében már nem égett az egykori láng, csak a találkozás mímelt örömének jégparazsa pislákolt. Ajkaink között ridegen elmorzsoltunk néhány árva szót. Nem volt er?nk nevetni sem, de arcunkra mosolyt eröltettünk, elvégre már rég nem esik nehezünkre álarcot ölteni. Az élet megtanított rá.
Szóval minap összefutottam az ifjúságommal, de miel?tt túl kínossá vált volna a helyzet, elköszöntem t?le. Siettem kergetni h?tlen álmaim, mert nem volt bátorságom megrekedni a valóságban.
Közben a patak vize gyöngyözve csobogott…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Tamási Attila
