Nézd…
Olyan vagyok,
mint a magányos id?,
mely kivénhedt fák törzsébe
a szerelmet írja.
Ellobbant pillanat vagyok,
egy örökkévalóság illúziója,
melybe belecsorog a lét.
Minden gondolatom álom,
és nem menekszem,
még ha oly annyira is
távolba vágyom
az áldott vétkekért.
S néha azt álmodom,
hogy megindul alattam a föld,
s ahelyett, hogy t?z lenne,
hideg jég ölt magába,
majd csodaként káromol a b?n,
amiért váramnak
nem vagyok er?sebb határa.
Máskor arra eszmélek,
a tér fehérebb a hónál,
és benne mosolyod szárnyal
eltévedt ködök között.
Úgy próbálom megérinteni,
csak egy picit,
ha lehetne…
De elröpül, oly sebesen,
mint más entitások gondolata.
Csendben kapálódzom…
Szólni nincs értelme.
Ez már túl édes nekem!
Érzem a vér szagát,
látom, ahogy gy?l az éji vad.
Magam köré ül
a fennkölt látomás,
és úgy bitorol a félelem
mintha mindig csak övé lettem volna.
Csikorog a teremt? sík,
rám harcolja magát minden szép szó,
de lepereg…
Már elvették, mit annyira ?riztem.
Kicsorbult könnyem párolog
az elvétett percekért.
Ma korán lement a nap,
és véget ért minden lépés,
elhalkult minden dobogás.
A vágyé is…
A szívé is…
Mert megtaníttattam szeretni,
és tisztelni a szerelmet.
Életté született a szerény számadás.
De kapkodó kezek…
Mára ennyi maradt,
és némi ráadás emléke a tegnapnak.
Bágyadttá tesz a szürke homály,
most csak ennyi néz szemeimb?l,
s folyton azt kérdi:
„Kell-e még a jó?”
És én felelve kínlódom…
Így már soha.
Veresegyház, 2009. február 28.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.28. @ 21:42 :: Válóczy Szilvia