A kis, deszkából ácsolt kordé nagyot nyekkent a járdaszegélynél. Nem az els? döccenése volt már, amit haldokló nyögéssel élt túl tömör kerekein. Pedig a bácsi óvatosan húzta maga után, mint legdrágább kincsét, amiben minden vagyonát tartotta. Ruhák, ócskavasak, újságpapírok, üvegek. Lom. Neki mégis mindene. Már szét sem nézett az úton, csak átballagott egyenesen a tér felé, mintha határozott céllal keveredett volna ide, ahol idegenként nézett rá minden. Mellén szétgombolódott a rongyos ing, nadrágja durván bele volt tömködve a bakancsa szárába, szája sarkában halott csikk lógott. Egy arra tévelyg? autós rádudált, mert úgy érezte, hogy az öreg túl lassan haladt át a zebrán, de aztán annak a suta kürtszónak is vége lett. Csak a tér maradt meg az öreg szeme el?tt fiatal facsemetéivel, kiégetett szemeteskukájával, amit talán suhancok gyújtottak fel. A padok viszont érintetlenek voltak. Nem is csoda, hiszen tömör vasból készültek. Törhetetlenek. Dél volt. Ilyenkor nincs itt senki. Az öregasszonyok otthon üldögélve várják az enyhe délutánt, hogy kiülhessenek pletykálni a szomszéd nagylány legújabb udvarlójáról, aki hangosan csikorogtat a motorjával ?rült köröket róva a betonút közepére, és a gyerekek sem ricsajoznak a mászóka körül, mert biztos most kanalazzák otthon azt a levest, amit lehet, hogy nem is szeretnek, csak anyu kedvéért eszik meg. Talán a második fogás jobb lesz. Lehet, hogy rántott hús vagy sajt, ami mellé remekül illik a krumplipüré tejfölösen, meg az uborkasaláta. De egy bef?tt is jöhet. Barack, vagy cseresznye, még a tavalyiból, amit a nagymama rakott el télire. Az egyik pad mellett megállt. Lassan nézett körbe, mint aki az ismer?sét lesi a megbeszélt találkozó helyszínén. De nem ismert itt senkit. Sok téren megfordult már, de ott sem ismert fel senkit. Csak egyszer, akkor szerencséje volt. De az már régen volt, talán két éve is, hogy látta azt az ismer?st. Ismer?s – villant eszébe ez a szó, és elmélázott rajta. ?t már nem ismerte senki. Nincs szomszédja, aki reggelente ráköszönne, nincsenek munkatársai, hiszen munkája sincs. Egyszer volt. Valaha. Mint a mesében, amelyek olyan keserves kezdettel mégis jó véget érnek az üveghegyeken túl is, az Isten háta mögött is. Csak egyszer nézne hátra az az Isten, a mesék istene. Azt sem bánná, ha gonoszként nyerné el t?le a jutalmát, már az is valami lenne ezzel a semmivel szemben. Szerette a meséket. A lányának olvasott fel egy nagy könyvb?l annak idején, ki tudja már mikor. Aztán vége lett annak is, mint a kürtszónak. Már a visszhangja is elt?nt.
Az egyik mellékutcából gyerekek közeledtek. Szép biciklijükkel játékosan kacsáztak az kihalt út közepén, egymást heccelve valami semmiséggel. Élvezték a pillanatnyi szabadságot, amikor nem fegyelmezik ?ket, és örültek a vasárnapi napsütésnek is, ami kicsit enyhítette, hogy másnap már iskolába kell menni, és leckét kell írni, meg felelni a tábla el?tt a tudomány rejtelmeib?l. Mert a tanárt csak az fogja érdekelni, hogy tudják-e, vagy nem. A vasárnapi napsütés melege nem érdekli. Abból nem lehet megélni. Felesleges ostobaság. A gyerekek a tér közepére mentek, ahol reggel még néhány bizakodó árus zöldséget és gyümölcsöt kínált a betonasztalokról. Szombaton nagyobb piac volt, akkor jönnek a legtöbben. Az asztalok így most szabadon átalakulhattak a gyerekek fantáziájának szüleményeivé. Szigetek kerekedtek ki bel?lük, amelyek elfoglalásra vártak. Két nagyobb felmászott egy-egy asztalra, és át-átugrálva a lapokra, egymást igyekeztek megérinteni. Ha sikerült, akkor a megérintett kiállt, és másik állt a helyére a többiek közül. Ilyen messzir?l értelmetlennek t?nt az egész, de láthatólag ?k boldogan váltogatták egymást. Az öreg lassan a szeme elé emelte a tenyerét, hogy jobban lásson. Ismer?s. Ki tudja, mit jelent. Most ismét itt van, két év után végre újra megpillantotta az ismer?st. A kocsiból mocskos táskát húzott ki. Abban egy újságpapírba csomagolt, m?b?rkötéses könyvszer? valami volt elbújtatva. Egy album volt. Kopott fedelét a mellére szorította bal karjával, jobb tenyerét pedig újra a szemei elé emelte. A fiúk már nem játszottak, csak üldögéltek az asztalokon. Pár perc múlva kiszemelték az öreget. Lassan felé indultak, röhögtek, megtorpantak, aztán megint elindultak a pad irányába. Megálltak t?le néhány méterre és méricskélték. Pimasz tekinteteikben ott forrt valami gonosz, valami aljas és er?szakos. Nem szóltak hozzá, csak nézték. Az öreg kinyitotta az albumot. Megsárgult fotók rebbentek el? mosolygó arcokról, fehér ruhás alakokról, kertekr?l, házakról, kerékpárokról, kutyákról, macskákról és az azokat ölel? gyerekr?l. Volt egy labdás kép is. Egy férfi egy kislánnyal állt egy fa alatt. A fiúk megunták az öreget, mert az rájuk sem nézett, csak bámult bele az albumba.
– Valaha… – suttogta halkan. A fiúk mosolyogtak rajta. Egyikük az ujjával a halántéka el?tt mutogatott körkörös mozdulatokkal. Bolond az öreg. Hagyjuk.
Valaha bácsi. Így nevezte el az a kis fekete hajú, szepl?s kép?, soványka fiú, aki nem sokat nevetett, csak csapódott a többi mellé. Egyszer már mesélte otthon az öreget, mert már akkor is megsajnálta és szégyellte magát, hogy megint kigúnyolták a haverokkal. Elmondta az albumot is a labdás képpel, meg a motyogást is. Valaha. Akkor nagyon leszidták, azt mondták, hogy soha többé ne menjen ilyen emberekhez közel, mert ki tudja, hogy milyen fert?t hordoz. Meg bolhákat, meg miegyebet. Este megint elmesélte. Már elfelejtette, hogy egyszer kikapott ezért.
– Megmondtam már a múltkor is, hogy ne menj oda az ilyenekhez! – emelte fel az anyja a hangját ingerülten. Szemében furcsa harag gyúlt, szinte ismeretlenné vált az arca. Nincs ma este vacsora. Senkinek.
Nem, nem megyek többé. Holnap iskola, le kell feküdni. A házi már pénteken kész volt, még jó. Magyarból témazáró. Matekból felmérés a szerkesztésb?l. Anyának nincs fotóalbuma. Apának meg csak néhány gyerekkori képe hánykolódik valahol az íróasztalban. Holnap megkérdezem Ferit, hogy nekik van-e. Talán meg is mutatja. Majd megint kapok Feri anyukájától almás sütit. Meg almalevet. A tornacucc! Megint a suliban hagytam pénteken. Majd holnap… holnap hazahozom…
A férj megfogta a n? vállát.
– Ismét megtalált – az asszony könnyezett.
– Elmegy. Akkor is elment – suttogta a férje. Félve a gyerek szobája felé nézett. Már nem égett a villany. Alszik. Nem hall semmit. Még kés?bb kijön vizet inni. Mindig ki szokott jönni lefekvés után vizet inni.
– Mi költöztünk el. Már nem emlékszel? – megrándult. Kibontotta a haját. Nem volt kedve a férfihez. Fájt az érintése. Égetett.
– De, emlékszem – elengedte a vállát.
– Még él – némán sírt.
– Él.
– Soha nem tudok neki megbocsátani – zokogott.
A férfi nem szólt. Nem ismerte soha az apósát. Nem is látta soha, csak annyit tudott róla, amit a fia két éve és ma este megint elmesélt róla.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.24. @ 20:15 :: Zatykó Zoltán
