Emlékezetem szerint ezt régen nem így nevezték, hanem szobafogságnak. Szüleink alkalmazták velünk szemben, főleg akkor, ha a suliban éppen a fásítási hónap keretében begyűjtöttünk egy pár karót/egyest/ Ilyenkor jött a szobafogság nevű büntetés, ami annyit jelentett, hogy se tévé, se haverok, se semmi, csak tanulás. Párszor átestem ezen, de már akkor is egy svihák voltam. Becsempésztem az unalmas tantárgyak könyvébe egy vékonyabb papírkiadású könyvet /volt ilyen akkoriban a piacon bőven: Rakéta könyvek meg a Delfin könyvek/és úgy tűntem, mint aki lázasan magol. Soha nem volt kenyerem a magolás. Utáltam. Még a nyelveknél is próbáltam mellőzni, pedig ott sajnos mese nincsen, magolni kell. Élénken emlékezetemben éltek ezek a szobafogságok, mert mondjuk nem szabadon választott olvasásra találták ki, mégis hasznosak voltak, mert ezekből a könyvekből is lehetett azért némi tanulságokat leszűrni. Na persze nem száraz matekot, geometriát meg hasonlókat, amik sajnos nem tudtak sohasem lekötni. Mindig csak üggyel–bajjal vergődtem át a vizsgákon ezekből. /nem is lettem se kereskedő, se főkönyvelő/. Na de most nem erről akarok mesélni. Ez a lakásfogságról fog szólni. Hasonló persze a szobafogsághoz, csak annak egy durvább változata ez.
Történt, hogy új lakásba költöztünk. Már nős voltam, így nem nagyon figyeltem olyan apróságokra, hogy hol a lakáskulcsom. Az előző lakásunkban sok gondom is volt. Már nem is emlékszem ott mennyi is volt, mivel mielőtt nősültem, egy átjáróház volt a lakásom, haverok, csajok, egyszóval minden közeli ismerősömnek volt hozzá kulcsa. Ennek kellemetlenségei akkor jelentkeztek, amikor már úgymond nős voltam. Mindig akkor babrált valaki a zárral, amikor nem kellett volna. Ha az illető férfi, akkor nem is volt nagy gond, de hát gyakorta „zavartak” volt barátnők, akiktől nem kértem vissza a kulcsot, illetve már dobtam, mint barátnőt csak a kulcsot elfelejtettem visszakérni. Nejem egyszerűsítette a dolgokat. Lecserélte egy idő után a zárat, hogy elejét vegye a további gondoknak. Az új lakáshoz eleve csak két kulcsot tartottunk. De itt nem is kellett már ilyesmitől tartani. Szóval, általában együtt mentünk ki a lakásból. Feleségem nyelvkurzusra, én meg melózni. Már nem emlékszem pontosan, hogy szabadságon voltam–e, vagy simán munka undorítiszem volt, de aznap nem együtt mentünk. Élveztem, hogy még süttethetem a hasam a nappal.
– Légy szíves azért majd menj le vásárolni egy pár dolgot – szólt az ajtóból vissza nejem.
– Persze, hogy lemegyek! Kell egy csomó minden, mert szinte semmi nincsen itthon. Talán lenézek a piacra is, habár délben már semmit sem lehet kapni, de hátha lesz még gyümölcs meg zöldség.
– Csak nem akarsz délig henyélni?
– Én nem, de ki tudja? Ha újból elalszom, nem biztos, hogy felébredek előbb.
– Csodálom, hogy a melegben így tudsz aludni!
– A sivatagi meleg után ez szinte hideg. Márpedig éveket voltam ott.
– Jól van, na. De tényleg ne hülyéskedj, délután már semmit sem lehet vásárolni.
– Értettem asszonyom – zártam le a vitát katonásan. – Akkor egy fél óra és mentem én is a dolgomra.
– Jól van! Én cirka kettőig itthon leszek. Vigyázz magadra, és kicsit azért takaríthatsz is, ha már itthon vagy. Puszi, szia.
Csattant az ajtó, majd a kulcs is kétszer megfordult benne. Még egy darabig feküdtem és fél füllel a rádiót hallgattam. Aztán kitápászkodtam az ágyból. A tus magamhoz térített, és konstatáltam nejem felszólítását, hogy nem ártana takarítani. Magamra kapkodtam pár göncöt, és már indultam is volna utamra. Oh, egy pillanat, hol a kulcsom? Nézem az ajtózárat, nincsen. Pedig mindig ott szokott himbálózni, de most nem volt a megszokott helyén. Akkor valamelyik nadrágom zsebeiben kell kutakodnom. Elő is vettem a katonagatyát, de nem volt benne semmi, csak egy üres cigis doboz. Illetve nem volt üres, mert volt benne két árva szál. Hova a fészkes fenébe tehettem – korholtam magamat. – Csak én tudok ilyen trehány lenni. Bezzeg a katonaságnál!
Kibányásztam a frigóból egy gyümölcs joghurtot, azt elkezdtem majszolni. Közben persze kínoztam a bugyuta és trehány memóriámat, hogy hova hányhattam el a kulcsot. Míg így filozofáltam, eszembe jutott egy ötlet és egyben megoldás is. Kinyitom az ajtót, mert abban az időben nem kellett még semmit sem kulcsra zárni, mint napjainkban. Arra gondoltam, lemegyek a földszintre a szomszédhoz, és megkérem, menjen fel a lakásba addig, amíg bevásárolok. Azért már akkor sem volt ildomos tárva–nyitva hagyni a lakást. Igen ám, de az ajtó kulcsra volt zárva. Bezártak – állapítottam meg a nagy tényt. Kezdtem magamat úgy érezni, mint Petőfi Helység kalapácsában a Fejenagy. Nekem is kezdett a fejem nagy lenni. Mert leesett az a bizonyos tantusz, hogy hisz a nejem zárta rám a lakásajtót. És akarattal vagy véletlenül elvitte a kulcsot. Az ajtót egészen biztosan automatikusan zárta be. Na, de a kulcs? Egész biztosan az asztalon volt. És berámolta a táskájába. De teljesen mindegy most már. Itt vagyok bezárva, a harmadik emeleti lakásomba, és nem tudok kijutni. Telefonálni kellene. Na de hova, kinekő Illetve azt sem tudok, mert tegnap óta nem jó a telefon. Bővítés miatt csak délután egytől van vonal. A fene egye meg, szinte minden összeesküdött ellenem. Rágyújtottam egy cigarettára és kimentem a balkonra. Észrevettem, hogy a mellettünk levő házból most indul bevásárló körútjára nejem barátnője, Judit! Elkezdtem kiabálni neki.
– Mi bajod van, miért ordibálsz onnan felülről? – kérdezte Judit. – Nem tudsz lejönni?
– Pont azért ordítok! Be vagyok zárva!
– Micsoda:
– Jól hallod. A nejem elment nyelvkurzusra, és kiadta az ukázt, hogy mit kell csinálnom. Igen ám, de bezárta az ajtót kulcsra, gondosan, és a kulcsomat elvitte.
Judit jót kacagott lent, hogy zengett a környék.
– Valamiért rászolgáltál, hogy bezárt, nem alaptalanul tette.
– Ugyan már, ne húzzál, mert nincs kedvem hülyülni. A telefon is ki van kapcsolva, mert láthatod, túrnak–fúrnak, bővítik. Tudod, mit tehetnél meg? Látom mész éppen vásárolni. Hoznál nekem is pár dolgot, mert mire hazaér, már minden zárva lesz.
– Persze, csak mondd meg, mit kell venni.
– Várj egy percet, írok egy listát, ha meg nem sértelek, meg ledobok pénzt is.
– Nyugodtan írj fel mindent, mert kocsival megyek. Lenézek a piacra is.
Gyorsan összeírtam, ami az eszembe jutott és a cetlibe becsomagoltam pénzt is.
– Ha nem lenne elég, akkor kérlek, pótold és utána rendezzük.
– Egy óra múlva itt is vagyok, majd felcsengetek a kaputelefonon.
– Ezt ne mondd, hogy egy óra múlva itt vagyok. Mert úgy jársz majd, mint a Láng Vince.
– Miért az, hogy jártő
– Majd, ha kiszabadultam, akkor elmesélem. Amíg visszaérsz, hasznosítom magamat, takarítok. Utálom, de most unaloműzőnek talán nem is lesz rossz.
Bekapcsoltam a sztereót és elővettem a porszívót, és nekiálltam takarítani. Izraelben ez nem a világ vége feladat. Szinte sehol nem ismerik a parkettát, főleg a fahiány és a meleg miatt majdnem minden lakásban mozaikpadló van. Porszívózás. Aztán kis portörlés, és utána felmosni. Én ebben is egyéni módszert alkalmaztam. Miután megvolt a porszívózás, vettem a vedret és a tisztítószert, kezdtem kipocsálni a tisztítószeres vizet a mozaikpadlóra. Kicsit meg is sikáltam a követ és ezután egy speciális felmosófával a fürdőszobai lefolyóba húztam a vizet. Végül a felmosórongy, csak feltörölni és máris ragyogott minden. Éppen az utolsó fázishoz értem, amikor kopogtak.
– Ki az? – szóltam ki
– Ne haragudjon, de nem lehetne halkabbra állítani a sztereót?
– Ó bocsásson meg, nem akartam felébreszteni, tudom, hogy éjszaka dolgozott.
– Nem történt semmi, előfordul az ilyen, de nyissa már ki az ajtót, mert itt van a postája is. Most járt a postás. Elkértem tőle a küldeményeket, gondolván, ha már felmászok ide az emeletre.
– Sajnos azt nem tudom! Be vagyok zárva, és nincsen kulcsom. A nejem véletlenül elvitte.
– Jó kis szabadnapja van akkor magának! Ne hívjak egy lakatostő
– Nincs értelme. Elvileg már kettő, három felé hazajön a nejem.
– Tudok valamiben segíteni ezenkívül?
– Köszönöm, nem! Ja a leveleket dobja be a postaládába. Az asszony majd kiveszi őket és felhozza.
– Na, további jó zenehallgatást akkor, csak kicsit vegyen le a hangerőből.
– Ez nem kizárólag zenehallgatás, hanem takarítási zenei aláfestés. Tudja, a porszívónak egyhangú zaja van, a felmosófa hangtalan, és ezért kapcsoltam be a zenét.
– Akkor további jó takarítást.
– Magának meg jó pihenést.
Éppen elkészültem mindennel, amikor megszólalt a kaputelefon.
– Szia, itt az utánpótlás. Hova tegyem?
– Lehet, hogy morcos lesz a lenti szomszéd, mert éppen most járt itt ő is, hogy nem tud aludni, úgy bömböltettem a sztereót. Tedd le az ajtaja elé, vagy simám a postaláda alá a lépcsőházban. A kaput ki tudom talán nyitni. Ha a kaputelefon így működik, akkor egész biztos. De szólj be a szomszédnak, mert éjjeliőr, tudod. És még képes lesz kihívni a tűzszerészeket, hogy ismeretlen csomagok vannak a lépcsőházban. A pénz gondolom, elég volt.
– Minden rendben. Átjövök majd egy kávéra. Van valami kérésed még?
– Hát lenne. Elfogyott a cigim és ugye még véletlenül sem találok a házban egy szálat se.
– Engedjél le valami madzagot, és rákötöm a cigit.
– Köszike!
Miután mindent lerendezett Judit, kiültem az erkélyre olvasni és napozni. Közben az idő is múlt. Feleségem látta, amikor jött haza, hogy én az erkélyen süttetem a hasamat. Nem szólt semmit csak integetett, de láttam az arcán egy huncut mosolyt. Hallottam, hogy beszél a lépcsőházban az alsó lakóval, aztán hallottam a jól ismert cipők kopogását, majd fordult a kulcs a zárban,
– Halottam mi történt. Bocs, én vittem el a kulcsot véletlenül, de láttam jól elfoglaltad magad.
– Tudtam jobbat? Kitakarítottam, mint láthatod, sőt Judit be is vásárolt.
– Ügyes voltál. De adtál egy tippet is, tudod? Ha legközelebb nem lesz kedvem takarítani, akkor majd megint „lakásfogságra” foglak!
Legutóbbi módosítás: 2009.03.09. @ 17:10 :: Avi Ben Giora.
