Dalma nővér rettenetes hírt kapott. Az ő Zárdájukra kerül a sor, hogy államosítsák. Már sok egyházi intézmény vált a hatalom martalékává. Volt olyan kolostor, amelyet éjszaka vettek állami irányítás alá, s a bennélő szerzeteseket pizsamájukban vitték börtönbe. A jászárokszállási zárda ez ideig valami csodának köszönhetően megmenekült mindettől. Valószínűleg az épület apácái a kis kápolnában jól imádkozhattak a megmaradásért. De ennek most vége.
1953 nyarán történtek az alábbiak. Egy igen meleg hétköznapon.
A pártbizottságról egy olyan ember vitte meg a hírt, akinek megszólalhatott a lelkiismerete, hogy ezt mégsem kellene. Oly sok mindent tettek azok a nővérek a községért. Iskolájukban tanítottak meg sok kisgyereket betűvetésre és számtanra, de zongorázni, énekelni, kézimunkázni és írógépelni is. A lemaradókat lelkiismeretesen korrepetálták, nem engedtek elveszni egyet sem, megelőzve ezzel a tettükkel korukat. Sok kis vadóc gyermeket megneveltek, hasznos emberekké gyúrták őket, míg el nem vették tőlük az épületet, államosítva iskolájukat. És most még a zárdát is? Milyen sokszor adtak lelki támaszt, hány és hány elesettet patronáltak, figyeltek rá! Életet hoztak ide, a pusztaságba, az elhagyatottságba, ebbe a kietlenségbe. Nem, nem lehet, hogy most egyszerűen földönfutókká tegyék őket, elűzve otthonukból! Valamit tenni kell!
Megvitte tehát az az ember a hírt, ami igen nagy kétségbeesést, elkeseredést okozott a nővéreknek. Ha lehet, még fájdalmasabban borultak le kápolnájukban, nem is annyira magukat féltve, hanem azért, mert lelki szemeikkel látták, miként gyalázzák majd meg a szent helyet. A zárda iskoláját, amikor elvették, és magas kőkerítéssel választották el tőlük, látták, miként zúzták és aprították föl a keresztet, ami az iskola udvarán volt.
Keserves percek teltek el. Az a pártbizottsági ember ottmaradt, de nem csupán azért, hogy vigasztaló szavakat mondjon, hanem mert üzent a doktor úrnak, jöjjön a zárdába, de tisztelettel kéri, siessen. Reménykedett benne, valamit mégiscsak lehetne tenni.
Negyedóra elteltével, kis táskájával meg is jelent a község orvosa. Bebocsátást kért, s meglátva a helyzetet, súlyos beteget sejtett. De hamar felvilágosították, nem erről, egészen másról van szó, s elmondták a keserűség okát.
— Államosítják a zárdát, népi kollégiumot akarnak itt, a kápolnát lerombolják, nekünk pedig el kell menni innen! — jelentette ki színtelen hangon Dalma nővér.
— Hát elért ide is az őrület?! — buggyant ki a költői kérdés a doktorból.
Bár jól tudta, ez évek óta a levegőben lógott. Talán elkerülte a hatóságok szemét eddig ez a kis kolostor. Vagy az apácák imája segített?
Majd csendesen megkérdezte, lehet-e valamit tenni? Jól ismerte — sajnos —, mi a sorsa az ilyen helyeknek, mennyire reménytelen bármit is megpróbálni a megmentés reményében. Fölszámolnak mindent, már-már tiltakozni se mer senki, oly sokan tűntek el a börtönökben.
Ekkor az a pártbizottsági ember magához vette a szót.
— Délelőtt voltam a városban, a központba is elmentem. Tény, hogy elhatározták, itt népi kollégium lesz. És napok kérdése az államosítás. De egy ottani barátom megsúgott valamit.
Kis hatásszünetet tarthatott akkor, hogy még jobban ráfigyeljenek, s mondandójában a többes szám első személyében kimondott szavakkal magára húzta az irányító szerepét:
— Sztálin halálával itt is nagy változások várhatóak. Nagy Imrét szemelték ki új miniszterelnöknek. A világnak elege van a kemény kézből. Enyhíteni kell! És Nagy Imre le fogja állítani az államosításokat. Időt kell nyerni! Azért hívtam a doktor urat, hogy tanácsot kérjünk, hogyan húzhatnánk az időt? Mert a doktor úr mégiscsak tanult ember, jobban látja azt is, a községnek kell ez a zárda. Sokat tett, és sokat tehetne még. Nem szabad, hogy elvesszen.
Hihetetlenül jól esett a doktornak, hogy ekkora nagy bizakodást, bizalmat kap. Vajon mivel érdemelte ki ezt a kendőzetlen nyíltságot? Persze, hogy segít. Megértette a helyzetet. Talán azért is, mert saját példájából tudta: milyen üldözöttnek lenni. Nem hagyhatja cserben ezeket az embereket! Hiszen bíznak benne! Időt kell nyerni! Aki időt nyer, életet nyer!
És a doktor úr, heves találgatások után, másik negyedóra elteltével kitalált valamit.
Papírokat kért egy levél megírásához. Mert hirtelen emberi lakhatásra alkalmatlannak találta az épületet. A falak vizesek, a levegő dohos, repedések mindenhol, s bogarakkal vannak teli. Ilyenbe akarnak népi kollégiumot? Reumások és tüdőbetegek legyenek itt a jövő fiataljai? Aggályait le is írta.
Ilyen értelemben szövegezték meg azt a levelet. Kérték, vizsgálják felül a döntést. Valóban jól döntöttek-e a helyszínnel kapcsolatosan? A doktor hivatalos, pecsétekkel ellátott igazolásait az épület lakhatatlanságáról mellékelték, s rögtön postázták a központnak a közeli városba. Szóba került a futár is, de elvetették. Még gyanút kelthetne a nagy sietség.
A lényeg, hogy felfüggesztették az államosítást, legalábbis addig, míg a központ által kijelölt közegészségügyi dogozó is meg nem vizsgálja a zárda épületét. De ez a vizsgálat hol ezért, hol azért késett. Végül is nem került rá sor, mert Nagy Imre miniszterelnök lett, s első intézkedései között tényleg az államosítások megszüntetése szerepelt.
Erről a közjátékról igen sokáig nem tudott senki sem. Még talán máig se. Hallgatott róla mindenki. Biztos, hogy valamiféle megtorlásra számíthattak volna a szereplők.
44 év múlva, a doktor halálának 30. évfordulóján hálaadó gyászmisét celebráltak érte a Zárda kápolnájában.
Ui.: Egy kérésnek teszek eleget:
A doktor az édesapám volt. A másik segítő az egyik iskola igazgatója volt, de nem beszéltek róla. Az egyik apácától tudtam meg, miért is tartanak hálaadó gyászmisét édesapámért.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.07. @ 13:38 :: Barok László
