Az első születésnapom nem volt különös. Észre sem vettem szinte. Ott voltam és kész. Ott voltak többen, ott voltam én is…
Ezt a számomra fontos dátumot már nagy kíváncsisággal vártam. Így, természetesen részt vettem egy születést megelőző tanfolyamon is, a mai szokásoknak megfelelően. Szokásos? Hm. A statisztikák kimutatása szerint ez nem a születésre, hanem annál inkább, a „tanfolyam” szó tartalmára vonatkozóan igaz. A tanfolyam – akárcsak más hasonló tanfolyam – kilenc hónapig tartott. Anyám, szerencsémre, mindvégig velem volt, egy pillanatig sem hagyott magamra. Tanfolyam közben több vizsgálaton is átestem, ám szerencsére, általában jól megúsztam a dolgot. Sokak szemében (és anyám hasában) egyre nagyobbá fejlődtem. Nos, nem olyan hatalmassá, senki ne ijedjen meg, nem tartoztam bele abba a körbe, amit manapság az üzletek óriás választékként reklámoznak. Úgy hat évvel később, körülbelül, ahogy hézagos emlékeimet felidézni próbálom, egy általános iskolában folytattam tanulmányaimat.
Szemüvegemet nem a szellemi képességeimnek megfelelő időpontban kaptam, így a betűket csak ezt követően tanultam meg. A számokat viszont még ennél is később. Addig még számtalan év telt el, mire azt mondhattam, számos ismeretet sikerült elsajátítanom.
Ez időben, egy kis faluban éltünk szüleimmel. Csaknem mindent a mezőgazdasági tevékenységek végzésének rendeltek alá az ott élő emberek. A betűk tanulását is a vetéssel kellett kezdenem. Nem sokáig éltünk azonban ott, így a betűvetés nem érte el nálam célját, a sikerek learatására már nem kerülhetett sor. Távoli dolgok ezek ma már, mint ahogyan a sorok között is szükségszerű ügyelni az ilyesmire. (Mármint a távolságra vagy, ha úgy jobban tetszik: annak tartására, ami – úgy figyeltem meg – manapság elég divatos tevékenység. Ezeket talán nem is én mondom, vagy ha mégis, csupán zárójelben. Egyébként valójában sem mondom, csupán elképzelésemnek megfelelően, néha meg kell nyomnom a billentyűzet azon pontjait, melyeket később még akár meg is bánhatok.) Később, nos nem sokkal később, talán úgy 16 éves lehettem, és már javában gimnáziumi éveimet töltöttem, még diák-munkán is részt vettem, mint akkor valamennyien. Mindenki nagyszerűen dolgozott, egy szüretelés munkálatai közepette. Még én is. Pedig nem a munka volt az asztalom. Apám, aki viszont asztalosként dolgozott, ráérő idejében készített nekem is, egy ilyen alkalmatosságot. Puhafából állította elő. Mondta is, ez könnyebb mintha nem így volna, ezért – ha én is úgy gondolom – még sokra vihetem. Amikor elkészült, a kezembe adta. Megfogtam és elvittem. Nem sokra, másfele, már nem emlékszem.
Amikor a betűkkel már nem volt semmi bajom, beléphettem a nagybetűs életbe. Ezt a betűfajtát is teljesen elsajátítottam ez időre, így teljesen mindegy volt, csupán a lépéseket kellett jól megválasztanom. Azt mondják, mindenhol az első lépések a legnehezebbek, ezt alá tudom támasztani, mert igen elfáradtam. Miután kipihentem magamat, továbbtanulásra jelentkeztem. Bent voltunk, mi jelentkezők valamennyien egy hatalmas épületben. Egy kérdőívet kellett volna kitölteni önállóan. Nem riadtam vissza a feladattól, ám amint megpróbálkoztam a dologgal, már kezdéskor két probléma is felmerült: a kérdőívet annak szilárd halmazállapotában tették le az asztalra mindenki elé. Töltésről így szó sem lehetett. A „ki” feladatrészt is csak hosszas gondolkodás után tudtam megoldani, amikor is észrevettem a zárt ablakon egy elég kis lyukat. Máris megvolt a megoldás: a feladatlapot hamarosan sikerült apró kis galacsinná zsugorítani, így aztán végre – kevés tuszkolást követően – már kint is volt, annak rendje és módja szerint.
Később, egy „kinn-vallatás” során megtaláltam a galacsint az udvaron. Pontosan ott, ahova ejtettem. Szerencsére a „benn-fentesek” nem bukkantak rá, oda sem figyeltek.
Megnézték, de nem tetszett nekik. Még így eredeti állapotában sem. Állítólag fennakadt a rostán így is.
A felvételitől, tanácsukra: el. Már éppen ideje volt, mert időközben igen megéheztem. Újabban mindig így járok. Nem keseredtem el, talán ennek köszönhettem, hogy mégis élelem után néztem. Az utcába befordult egy autó. A felirat szerint: péksüteményeket szállított. Szerintem is. Én nem. Csupán, mikor kényszeredett lassítását tette meg rám való tekintettel, akkor, de egyes egyedül akkor sikerült kézbe vennem a dolgot. Nem volt nehéz, mi nehéz lehetne néhány kifliben?
Hazatértem. Alighogy így jártam, megérkezett hamarosan egy levél, amely olyan hivatalos volt, hogy én még ilyent nem is láttam. Betessékelte a postás a leveles ládánkba, mint afféle hivatalos levelet. Nagy-nehezen kihúztam. Valóban hivatalos levél volt. Majd kis idő múltával meglepődve tudtam meg, hogy hely hiányában át vagyok utasítva egy másik szakra. Gondolkodóba estem: ha nincs hiányában a hely, akkor hova utasítottak volna át? Így már adottá vált, ha pszichológusi rendelőben lesz mégis dolgom, nem én fogok kérdezni. A levél nekem szólt persze, ám gondoltam is, így szokott lenni: jön egy levél, ideküldték, és ha már ideküldték, elkezdi magát otthon érezni, rá is tér, mindjárt az utasítgatásomra: „… beiratkozáshoz a tanulmányi osztályon jelenjen meg…”
Ezt követően a nevezett intézmény vízgazdálkodási főiskolai karán voltam felfedezhető. Nem, ne értse félre senki. A neves intézmény nem tetováltatta magára a képmásomat, egyszerűen csak ott voltam a karján, majd amikor az idő elröppent, azon kaptam magamat, hogy ennek is vége. Befejeződött. Nem sokkal ezek után már dolgoztam is javában, ám most, ahogy megpróbálom a múltat bogozni, ott mintha történt is volna valami balesetféle, velem. Már nem tudom pontosan mi is, ám egy biztos, és elnézést kell kérnem, sajnos jelenleg már nincs időm tovább részletezni az esetlegesen amúgy is érdektelen történet további fejleményeit, ez alkalommal. Ám ha valakinek mégis felkeltette volna az érdeklődését az a fejlemény, amit talán továbbinak nevezhetnénk, nos úgy már ismét belekapaszkodom majd a klaviatúrába. Ami nem nehéz, szerintem senkinek sem, hisz annyi van már belőle, hozzájutni abszolút egyszerű. Probléma a használatával lehet, mint például az én esetemben is: olyankor kezdtem el használni, mikor talán éppen nem kellett volna. Volt azonban az éremnek egy másik oldala is, amit talán majd egy más alkalommal elmesélek, ha szükséges. Ha nem, az esetben szükségtelen lesz elmondani. Elmondom azonban… izé… azon-nyomban, csak tudnám, vajon ki kívánkozik? Ám úgy hiszem: ki. Vagyis kikívánkozik.
Ma azonban már későre jár. Holnap, ha már megittam a tejecskémet, a fürdőszobai tevékenységeket követően tovább mesélem.
Nem biztos, hogy érdekes lesz, ám megígérhetem: lényeges sem.
Már belefáradtam a mai részébe történetemnek (elvégre tart már néhány éve), jó éjszakát mindenkinek!
