Apámhoz készülök ma elmenni. Munka után lehet, beugrok hozzá. Sok minden történt már velem mióta nem találkoztunk. Többek között (megjegyzem, örömmel teszem) elkezdtem egy véletlen okán gondolataimat papírra vetni, mint azt régebben is tettem, időnként. Írtam nemrég egy kis novella-félét. (Édesapám soha nem tett ilyent, ha jól tudom, ő inkább olvasott.)
Szóval leírtam, ám véletlenül ott felejtettem a munkahelyemen, az asztalomon. Másnap, ahogy beérkeztem a hivatalba ott volt, csaknem úgy, ahogyan otthagytam. Csaknem úgy, de nem egészen. A felsőlapon, a betűim mellé valaki odaírt egy internetes címet. Hogy mi végből, nem jöttem rá. Kicsit nehezteltem is az ismeretlenre, amiért a számítógépemen is átírta a belépéshez szükséges adatokat, a hivatalomtól kapott jelszót. Még jó, hogy észrevettem és nem erősködtem tovább azzal a jelszóval, mely úgy tűnt, már nem a régi.
Nem ismertem a jelszóhoz legutóbb beírt nick-nevet sem, pedig biztosan valamelyik munkatársam írhatta be, ráadásul az ottfelejtett papíron is szerepelt. Mindenesetre továbbra sem értettem – nos, tudom, újabban előfordul, hogy nem értek valamit, lehet, régebben is – ki és miért tette ezt.
Miután végül is különösebb baj nélkül helyreálltak a belépés körüli dolgok, végre nekiláttam teendőimnek.
Levél, levél hátán. A meteorológia jelentése szerint nemrég kezdődött a tavasz, itt meg őszi tündöklést mutattak a levelek, az asztalon. Igaz, mind fehér színben pompázott. Ez fejlődésükben az induló szín lehetett, talán ezért szaporodott meg a számuk is. Csaknem beborították az asztalt. Tehát hétfői nap volt, teendőkkel tűzdelt, induló nap. Munkámba belefeledkezve a különös látogató otthagyott nick-nevét akkor vettem észre, mikor ebédid előtt összeszedtem a dolgaimat az asztalról.
Kíváncsivá tett az ismeretlen, név nélkül üzenő: begépeltem a címet és vártam. Lassan működött az öreg gép, ám egyszer csak egy irodalmi portál nevénél villogott a kurzorom. Rákattintottam, csak úgy, kíváncsiságból. Ott is maradtam, kezdett a dolog érdekessé válni. Regisztrációs és bejelentkezési lehetőség, különböző színek, amit csak akarhat a sima mezei internetező. Kipróbálom – gondoltam -, regisztráltam, ki tudja, nem lesz-e jó mégis valamire.
Csak nehogy észrevegyék a központunkban, hiszen hálózatban tesszük a számítógép-használatot. Végül is, munkahely lévén, érthető, hogy főleg a dolgainkkal és nem mással kellett munkaidőben foglalkoznunk.
Tehát, mint mondtam is, édesapám ugyan soha nem írt egy-két levélen kívül, de annál többet olvasott. Már kamasz korában, akkor még inasként az asztalos műhelyben (mert asztalosnak tanult), ahol furcsa figurának tűnhetett) az ebédet is sok esetben olvasásra cserélte.
Azaz, ha jól emlékszem, nem cserélte, hanem olvasás közben fogyasztotta az ebédet általában. Így történhetett meg vele, már felszabadult iparosként az a hihetetlen, de igaz történet is, amit velem, az akkor még négyéves kisfiúval esti meseként osztott meg: Történt egyszer – mesélte –, hogy egy hálószobába való fényezett (politúrozott) szekrényt kellett készítenie, mint ahogy már többszöris előfordult akkor is, határidőre szóló megrendelésre.
Nem is volt ezzel baj, hiszen hárman voltak a műhelyben segédek és annak idején, ahogy apám mesélte, a műhely mestere is még ugyanannyit dolgozott, mint a segédei: hajnaltól késő délutánig.
Sosem felejtem el – mesélte apám – szombatra ígérte mesterem a bútor elkészültét. A háborút megelőző válságban volt a mi országunk is, a boltban, ahova engemet küldtek, nem kaptam meg előző nap minden ehhez szükséges anyagot. Nem volt más megoldás, át kellett biciklizni a szomszéd faluba. Sajnos ott sem volt a keresett cikk, így még egy faluval tovább kellett kerekeznem. Végül is a harmadik faluban sikerült megkapni a hiányzó összetevőt.
Rendesen elfáradva, úgy hetven-nyolcvan kilométert magam mögött hagyva, éppen ebédidőre értem vissza a falumba, ezért először hazamentem ebédezni. Akkor még legényként anyám házában laktunk, ketten anyámmal. Apám már nem élt.
Szokásomhoz híven, a tál és a szelet kenyér mellé odakészítettem az újságot is, amit aznap még nem olvashattam.
Babfőzelék volt ebédre. Nagyon szerettem, anyám mindig készített hozzá ecetes hagymát. A kettő együtt fenséges eledel, csak lapátoltam befelé. Közben már csaknem sikerült az újságot is elolvasnom.
Néha a kenyérből is haraptam, akkor még nem adtam arra, hogy illendőbb a kenyeret törni…
A lapátolásnak meg is volt az eredménye, hamarabb kiürült a tányér, mint ahogy a kenyér elfogyott volna.
Ahogy teszem le az újságot, a pillantásom a megmaradt kenyérre esett, és legnagyobb csodálkozásomra egy kettéharapott csótány lógott ki belőle.
Vagyis, gondolhatod már, talán – mesélte tovább –, a másik fele csótányt olvasás közben megettem…
– És mit csináltál akkor, édesapám? – kérdeztem.
– Ittam egy jó nagy pohár vizet. Igen jó ízű víz volt a kútban.
Nos ezt a történetet azóta sem felejtettem el és tanulságként, talán, már gyermekeimnek is elmeséltem egyszer, mikor ebéd közben kifestő könyvet akartak színezni.
Akkor még nem értették, azóta már mindketten közel kerültek a felnőttkorhoz.
Munkám végeztével magamhoz vettem az írásaimat tartalmazó papírlapokat. Ma elviszem őket apámhoz, mindig is nagyon szerette az olvasnivalót. Végre nem felejtem el elvinni, már annyiszor terveztem.
Kényelmesen sétálva mentem. Lejárt a munkaidőm, nem kellett sietnem.
Már messziről feketedett a kovácsoltvas kapu. Nem volt nehéz kinyitni, a súlyánál fogva meglódult, szinte segítette magát kitárni.
Mentem az apró, fehér zúzottkővel leszórt ösvényen. Apám ugyanott volt, ahol legutóbb elváltunk. Hónom alól a lapokat szó nélkül letettem apám mellé. Nem futottam utánuk, csak álltam ott egy ideig. Apám nem szólt hozzám, talán észre sem vette a lapokat.
A kapuból még visszanéztem, a lapokkal a szél játszott, a lapokkal, melyeket apám soha nem olvashatott. Nehéz volt becsukni a temető hatalmas vaskapuját.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.06. @ 11:31 :: Berta Gyula