A tranzitváróban ültünk, vártuk a Budapestre tartó gépet. A mellettem levő székre egy csillogó szemű, barna bőrű fiúcska huppant le. „Alpa vagyok, Téged hogy hívnak?” — kezdte közvetlenül az ismerkedést. Megmondtam a nevem, s kérdeztem hova utazik. Ő is a budapesti gépre várt, a szülei tőlünk a negyedik padon üldögéltek csomagokkal körülvéve. „Ugye, sokat kell még várni?” — kérdezte Alpa. Mondtam, hogy sajnos, így van. Nagyot sóhajtott, majd váratlanul megkérdezte „Addig mondjak el neked egy mesét?” „Nagyon örülnék neki.” — válaszoltam.
A következő mesét hallottam tőle:
Dáró az iskolából igyekezett hazafelé társaival együtt. Észrevettek, amin egy sakál valamit kotor a homokba, majd meglátva a gyerekeket, szájában egy tojással elszaladt.
— Nézd, a sakálnak tojása van! — kiáltotta egyikük. — Nem is tudtam.
— Kérdezzük meg holnap a tanítót, mi a véleménye — mondta egy másik.
S mivel a sakál elfutott, naprendre tértek a furcsaság felett. Dáró kissé lemaradt a többiektől és odament megnézni a helyett, ahol a sakál ásott. Félig a homoktól eltakarva egy nagy tojást talált. Felkapta, s futott a többiek után, de nem várták már meg, hiába kiabált utánuk, mert feltűntek a falu házai, és mindannyian elkezdtek szaladni, érkezzenek mielőbb haza.
Dáró is hazafutott kezében a tojással.
— Nézzétek, mit kaptam! — kiáltotta, ahogy a házba belépett. — Egy sakáltól kaptam. Sakáltojás. Kettő volt neki, ez egyiket elvitte, a másikat otthagyta nekem.
— Fiam! — szólt az apja. — Ez egy varázstojás. Mandala!
— Mit tegyünk vele?
— Hívjuk ide a varázslót.
Oda is hívták, aki megállapította, hogy valóban ez egy varázstojás, és hogy nagyon kell rá vigyázni, nehogy a földre essen. Inkább tegyék bele egy puhán bélelt kosárkába.
Így is történt, majd leültek a falmelletti kerevetre és bölcs hallgatásba merülve, elmélkedtek a világ furcsaságain.
— Nézzétek! Mozog a tojás — kiáltotta Dáró, aki le nem vette a szemét a tojásról, amióta elhelyezték a kosárkában.
Valóban, ahogy odanéztek, látták, hogy mozog, ide-oda gurul varázstojás, pedig senki sem érintette meg a kosarat. S ahogyan így mozgott, mocorgott a tojás, egyszer csak megrepedt a héja, kettétörött, és kibújt belőle egy kígyó. Nem is kicsi, hanem olyan jó kétaraszos.
— Nága! — szólt megilletődve a varázsló. — Nága, a Kígyóisten küldte hozzátok gyermekét, hogy vigyázzon rátok. Ti is vigyázzatok rá. Most még kicsi, de óriásira nő majd. Addig ne engedjétek ki a házból, mert a sasok vadásznak rá. Ők Nága örökös ellenségei.
— Hogy etessük? Hogy itassuk? Milyen fészket készítsünk neki? — záporoztak a kérdések.
A varázsló csak mosolygott.
— Csak egy tálba tegyetek neki naponta friss tejet, a többiről ő gondoskodik magának. De a házhoz tartozó minden élőlényt bemutassatok neki rendre még az első héten, hogy nehogy ellenséget lásson bennük! – figyelmeztette a családot és ezzel el is távozott.
A kis kígyó az első pillanatoktól kezdve úgy viselkedett, mint egy nagy. Nyújtogatta a nyelvét, sziszeget, emelgette a fejét. Gyorsan növekedett és a saját élelmezéséről valóban maga gondoskodott. Előbb kisebb bogarakat kapdosott be, de ahogy nőtt, mind nagyobbakat. Rövid idő elteltével már egereket és gyíkokat is fogott, ha bemerészkedtek a házba.
Az udvarra csak akkor engedték ki, ha valaki a házbeliek közül vigyázott, nehogy a sas rácsapjon, mint örökös ellenségére. Ahogy nőtt a kígyó, úgy lett kevés számára a bőre. Ilyenkor levedlette. A levedlett bőrt a varázsló elvitte, hogy varázslataihoz felhasználja. Mindig érdeklődött, hogy mikor vedlik a kígyó, s ha a varázslatos bőrhöz hozzájutott boldogan sietett vele haza a kunyhójába.
Telt-múlt az idő, s a kígyó már majdnem háromméteresre nőtt, amikor megtörtént az összecsapás a sassal.
Nagy küzdelem volt, de a végén a sas megtépázva elmenekült, bár a kígyó is sok sérülést szenvedett. Napokig csak heverészett a kosara mellett, és enni sem evett. Három-négy nap alatt aztán helyrejött és újra vidáman sziszegett minden idegen, szokatlan mozgásra.
Ahogy megerősödött és már elérte négyméteres hosszúságot, legkedvesebb nappali pihenő helye lett a ház lapos teteje. Ott sütette magát a nappal. Táplálkozni a környék bokros-ligetes helyeire járt. Ott fogdosta össze a patkányokat, nyulakat, s más kisebb emlősöket. Dáró szülei örültek, hogy a nyulak megritkultak, és nem dézsmálják többé a veteményt. A patkányokról nem is beszélve.
Más haszna is volt azonban az óriáskígyó jelenlétének.
Egyik alkalommal martalócok támadtak rá a házra, de amikor látták, hogy a nagy kígyó lecsusszan a tetőről, hanyatt-homlok elmenekültek.
Egy másik alkalommal az irigy szomszéd akarta megdézsmálni a zöldséges kertet.
— Nézd már, te asszony — szólott a feleségéhez a szomszéd —, ezeknek milyen szép a kertjük! Se patkány, se nyulak nem pusztítják!
— Ne sopánkodjál itt nekem! — válaszolta az asszony. — Inkább vedd a kosarat, és töltsd meg azokból a szép káposztákból, répákból.
Így is tett az ember, vette a nagy vesszőkosarat, és átlépett a kerítésen. De futott is vissza, mert az ágyások között sziszegve feléje vágott a kígyó. Még a kosarát is otthagyta ijedtében.
Így védte az oktalan állat a neki otthont adó családot.
Alpa elhallgatott és várakozásteljesen nézett rám. „Tetszett?” — kérdezte. „Nagyon!” — válaszoltam. „De honnan tudsz te ilyen meséket?” „Nagyapám mesélte, mikor még kicsi voltam.” Közben megjött a gépünk és igyekeztünk a felszálláshoz. Alpa előre futott és kézen fogott egy ősz hajú idős embert, de hátrafordulva még egyet intett felém.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: dr Bige Szabolcs-
