Hát igen. Ez egy nagyon egyszerű kérdés… lenne, ha tudnám rá a választ.
Az úgy van, hogy egy kicsit szétszórt, egy kicsit kapkodós vagyok. Ha takarítok, el kell döntenem, valódi, vagy látszólagos rend legyen a lakásban. Az attól függ, mennyi időm van minderre. Ha kapkodok, mert időhiányban szenvedek, akkor gyorsan igyekszem szem elől eltüntetni a fölöslegesen ottfelejtett tárgyakat. Szekrényajtó ki, ruha be. Konyha-szekrénybe gyorsan vissza a lecsorgatott edényeket.
Azt mondják, kétféle nő létezik: a csepegtetős és a törölgetős típus. Én az előbbi vagyok, mert hát ráérnek azok az edények megszáradni… így késleltetem az elpakolás idejét. Ebből aztán adódnak kellemetlenségek, mert a toronymagas edény-építmény időnként megindul, pláne, ha Zember mozgolódik a főző-fülkében. Ilyenkor méltatlankodó pillantásokat küldök az egyébként ártatlan Zember felé, kezemben rosszalló-an forgatva, nézegetve a lepattant zománcot. És míg ezzel kis lelkiismeret furdalást okozok, közben magamat… persze csakis magamban… korholom, miért is nem raktam el előbb a megszáradt edényeket.
Na, de kicsit eltértem a témától. A fő kérdés ugye: hol van a vasaló?
Bár évek óta azt is kérdezhetném magamtól, hol vannak a karácsonyfadíszek. Mert, hogy harmadik éve nincsenek meg. Gyanítom, a következő történhetett: Kolléganőimmel még december elején rendeltünk egy csomagküldő szolgálattól szebbnél szebb díszeket. Szalmából készült gyönyörű angyalkákat, és más fára való alakzatokat, egyedi gömböcskéket, de még égőkészletet is, olyan szép jégcsap formájúakat. Na, ebben az évben újszerű, nagyon kedvemre való volt a karácsonyfa. El is határoztam, a régieket kiselejtezem. Vízkeresztkor aztán könyörtelenül leselejteztem a kínai piacon vásárolt, eddig millió színben nekünk tetszően pompázó, villogó égősort, angyalhajacskákat, és egyéb már megunt sok-sok díszt. Ha most vissza akarok emlékezni, az rémlik, hogy sok minden ment a szemetesbe. A baj a következő karácsonykor kezdődött. Az Istennek se találtam meg a féltve őrzött díszeket. Hova tehettem, fogalmam sincs. Hiába lövelltem rosszalló tekintetem Zemberre, tudni nem akart róla, hol lehetnek. Persze, miért is tudna róla, de azért csak…
Ebben az évben sütöttem először mézeskalácsot életemben, nehogy má’ ne legyenek díszek a fenyőfán! Lett rajta kisház, holdacska, angyalka, és mindenféle figurácska. Nagyon meg voltam magammal elégedve, nem is tudtam, hogy ilyen ügyes vagyok. Na, de a nyáron festetés lesz az egész lakásban, majdcsak előkerülnek azok a fránya díszek! Mondanom se kell, nem lettek meg. Most már szinte biztos, hogy kidobtam nagy serényen azokat is a régiekkel együtt, cakompakk! Azóta nem is keresem őket. Sütöm a mézeskalácsot rendületlen. Zember jó sztoriként szokta barátaimnak mesélni az eltűnt díszeket, nem felejtve el megemlíteni, egyébként is Bermuda háromszög van a lakásunkban. Mert az lehetetlen, hogy ő két lábáról két zoknit vet le, de mosás után sehogy se passzolnak a zoknik párba! Ám ez hagyján! Ha fontos iratot keresünk, akkor előkerül a több éve vásárolt gyümölcscentrifuga, ezer éve vett akkumulátor jótállási papírja, de a francba! sehogy sincs meg a pár napja postán jött csekk, amit sürgősen be kéne fizetni. Zember szerint itt minden eltűnik, ami egy szekrénynél kisebb. Már arra vetemedtem, felíratok valami gyógyszert, ami ezt a szelektív amnéziát megszünteti nálam. Ó, remek hatását éreztem, fitt a gondolkodásom! El is dicsekedtem a barátnőmnek vele, hogy gyógyszert szedek felejtés ellen. Csak sajnos elfelejtettem a gyógyszer nevét! Úgy röhögtünk, majd összepisiltük magunkat. Mert már csak nem sírunk ilyen apróság miatt, hogy felejt az ember bizonyos kor után!
Na, megint eltértem az eredeti kérdéstől! Hol a vasaló?
Mindig az a kapkodás! A múltkor nyitom ki a hűtőajtót. Benézek, és óriási röhögésbe kezdek… olyan törvénytelenbe. Zember az étkezőből:
— Na, mi történt?
— Gyere ide! — mondom. Benéz, és kikerekedik a szeme. Hát ott van bebiggyesztve a vérnyomásmérő! Fél óráig dőltünk a röhögéstől.
Persze az eredeti kérdés még mindig az, hol van a vasaló…
Ha én egyszer hozzáfogok valódi rendet tenni, akkor több dolognak új helyet találok. Jól megjegyzem, hogy el ne felejtsem, hogy biztosan megtaláljam. Így tettem én azzal a pár cipővel is, amit Zember kapott tőlem karácsonyi ajándéknak. Nem dicsekvésként, de ilyen szép, ilyen drága fekete, igazi bőrcipője még soha nem volt életében. Hát az ember fiának hatvan éves korában már csak legyen egy elegáns cipője! Örült is neki.
Én meg, megóvandó a portól, jól eltettem. Nem a közönséges, hétköznapi kínai cipők közé, de nem ám! Méltatlan lenne a gyönyörű ünneplősnek közéjük keveredni. Különb hely kell annak! Lett is, csak a baj akkor történt, mikor alkalom lett volna villogni a drága lábbeliben! Merthogy mondanom sem kell, nem találtuk meg. Már a kis unokám is a papa cipőjét kereste. Én szorongatott helyzetemben Zemberen kértem számon, hova tette. Mosakodott egyre, hogy ő ártatlan, mert, ha cipőben megy el hazulról, mindig cipőben is jön haza, nem mezítláb! Ezt el kellett ismernem tényként. De a cipő csak nem lett meg. Pedig a hűtőben is megnéztük, miközben már kínunkban össznépi röhögő kórussá változtunk. Maradt hát a műbőr kínai cipő, nem mentünk mi olyan elegáns helyre. Minek a rongyot rázni!!
Most itt az eredeti kérdés! Hová lett a vasaló? Merthogy legutóbbi takarításnál olyan jó helyet találtam neki! Csak tudnám hol!
Azóta hanyag mozdulattal legyintek: Ah, vasalás! ’Gyan már! Pedig titokban már a hűtőbe is benéztem. Még a fagyasztó részébe is.
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. március 17., kedd, 07:59
Legutóbbi módosítás: 2009.03.17. @ 06:59 :: Fitó Ica