Holnap is fölkelek…
A napkelte már fényt vet az ágyra
s én monoton felkelek a világra
kimegyek a szürke homályba
szemembe süt a nagy sárga…
Arcokkal találkozok…
Mind mond valami régit
semmi új hír mi kielégít
minden átlag minden szürke
s én ballagok a messzeségbe…
Nincs célom mit ?zhetek…
Nincs miért sijethetek
az országút a régi néma
rajta autó suhan néha
de fel se figyel én rám senki
testemet csak lábam viszi…
Csak ballagok a némaságba…
Nem gondolok semmi másra
nem tör?dök semmi mással
a szürke hétköznapom
rideg fogságával…azzal
mit rámakasztott még a hajnal
s énem teljesíti kevés akarattal
hanyagul de végrehajtja
mint tehenet hajt az országútra
felszállok egy üres buszra
utam visz a fagyos pokolba…
——————————————————-
Jajjj! Már az els? három sorban: kelek, kelek, kelek. Azután szürke, szürke. Hír, mi kielégít – ez nem szerencsés, a kielégülés kapcsán nem hírre szoktunk asszociálni, noha megtehetnénk. Aztán ballagok, ballagok, nem… semmi mással, nem… senki mással. Szóval a hatás kedvéért, pláne, ha fontos momentuma a versnek, lehet ismételni, de így, ennyiszer, és csak úgy, nem.
Mindent összevetve, hangulatilag túldrámáztad, technikailag alulmúltad magad.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.18. @ 20:39 :: Furuglyás René
