Télen hideg van, nagyon hideg!
Rodica megpróbálta feljebb csavarni a radiátort, de a fémtest nem volt képes el?zni a római reggel ködös-nedves hidegét. Ott, a napfényesnek mondott Itáliában télen jobban fázik az ember, mint másutt, ahol amúgy sokkal hidegebb van. A higanyszál ritkán süllyed fagypontig, de plusz öt fokon is dermeszt a kabát alá kúszó nyirkos leveg?. Err?l még beszélgetünk egy kicsit ismerkedésünk els? tíz percében, de az órát el kell kezdeni, hiszen a nagyhír? nyelviskolában percre pontosan ketyeg az id?, méregdrága a tarifa.
Amikor rábukkantam a nagyhír? nyelviskola egyik kirendeltségének telefonszámára, nem hittem még, hogy tudnak segíteni rajtam. Akkor vette fel a kagylót Stefania, az adminisztrátor örömmel közölve velem a csodát. Igen, románt is tanítunk, anyanyelv? tanárunk van. E nagyhír? iskola sajátos módszerrel tanítja az idegen nyelvet, ezért mérik aranyárban a tanórákat, és csak kettesével lehet, mert ugye, akkor van csak értelme. Különösen, ha ilyen különleges kívánságot kell teljesíteni, de lám, az iskola még ezzel is képes szolgálni, noha az angol a specialitása. Ritkaság, hogy egy magyar Olaszországban románul akar tanulni.
– Miért ilyen drága? – kérdeztem.
– Hát a módszer…. – felelte.
– Nem hiszek ebben a módszerben – mondta Rodica rögtön az els? percekben, kissé fojtott hangon, nehogy f?nökei és kollégái meghallják. Angolt tanít ? is, itt soha nem is tanítottak románt, és módszer ide, módszer oda, azért ? elmagyarázza diákjainak a hagyományos nyelvtant is, különben semmi sem maradna meg a fejükben. Ragaszkodjunk tehát mi is a hagyományoshoz, de ne szóljak err?l Stefaniának!
Korát nem akarta elárulni, de b?ven túl lehetett akkor már a hatvanon, sorsbéli ajándékként kapott szépsége azonban odaragadt arcára, eltussolva az öregedés megvesztegethetetlen jeleit. Stefania legalább egy húszassal volt fiatalabb nála, de valamelyik óra után szomorú irigységgel tett utalást Rodica szépségére. Rodica a legels? percekben maga is a szépségr?l akart beszélni. Egyel?re olaszul, hiszen egy szót sem tudtam még anyanyelvéb?l.
– Meglátja Ferenc, a román n?k szépek, és tudják is magukról, hogy szépek.
E szépség felcsillantott el?képével, kissé dideregve vártuk a radiátor felmelegedését. Ezért is kezdte tudásom els? téglácskáit lerakni éppen ebben a témában. Anotimpurile anului sunt: primÃ?Æ?varÃ?Æ?, varÃ?Æ?, toamnÃ?Æ? si iarnÃ?Æ?. Iarna este frig, foarte frig. Vara este cald, foarte cald. Akkor még nem tudtam, hogy évekkel kés?bb, amikor már nagyobb szeletét birtokoltam e nyelvnek, egy magas rangú román politikus éppen a f?tési nehézségekr?l szólva állapítja meg a lakosság el?tt: „télen nem ugyanaz van, mint nyáron”.
De akkor, azon a gyéren f?tött római reggelen még a számomra új világ mondatait ízlelgettem, próbálva megérteni a n?nem? szavak nével?s képzésének semmihez sem hasonlító szabályát, megsejtve, hogy le kell számolnom a legendával, miszerint az olasz után gyerekjáték lesz elsajátítani a románt.
Kiváltságos helyzetem azonban mindenért kárpótolt: egyedüli hallgatója voltam Rodica óráinak. A nagyhír? iskola – bármennyire is kérkedett híres-nevezetes módszerével – évr?l évre egyre kevesebb diákra számíthatott, és amikor befutott egy telefonhívás, Stefania kapva kapott az alkalmon. Gy?zködte Rodicát:
– Fel tudnád még eleveníteni anyanyelvedet, még tanítani is tudnád? Nagyon kellene! – nyaggatta, reménykedve, hogy Rodica fejéb?l az Itáliában töltött harminc év nem mosta ki még a havasalföldi múltat.
És ? vállalta. Így ültünk római reggeleken egy osztályteremben, s miközben magyarázott, ragozási példákat íratott fel velem füzetembe, rámvillantott egy-egy mondatot, amellyel inkább azt akarta er?síteni bennem, hogy a román nyelvet nem, de a román lelket kimosta bel?le a sok évtizedes mediterrán es?.
Egykori gazdag család életét rakosgatta össze apró kockákból, egy néhai fiatal lány képét, akit a kommunisták gyárba kényszerítettek hajolgatni, üveget mosni, rakosgatni, adogatni. Sokáig nem vették fel az egyetemre, aztán mégis, majd kikerült Olaszországba valamiféle ösztöndíjjal, de ha jól értettem; országa, pártja és kormánya engedélyével ott is maradhatott, majd férjhez ment egy amerikaihoz, aki azután elrepült a tengerentúlra, ? pedig itt maradt az olaszok között, és ma sem érti, hogy bukaresti húga és unokahúga miért nem akar kitelepülni
– Rómába? Hát nem fogják fel, hogy csak itt van keresnivalójuk? Hogy maradhat ott valaki, abban a szedett-vedett országban? – kérdezte méla undorral, megjósolva nekem, hogy meglátom majd, mennyi ronda embert fogok látni ott a Balkánon, bárhová megyek az utcán, bárhova ülök be egy kávéra, bárhol is utazom éppen.
– De a romîncák szépek, ugye?
– Azok igen, de az egész ország olyan ocsmány, és egész Kelet-Európa is, olyan csúnya emberek lakják.
– Én is csúnya vagyok? – vetettem közbe.
– Persze, maga is.
– Ki szép? – érdekl?dtem tovább.
– Az olaszok szépek. Az amerikaiak is. Bruce Springsteen szép. Berlusconi is szép.
Erre én: – Maga szép, ugye, Rodica?
Mire ?: – Persze, én tudom magamról, hogy szép vagyok.
– Stefania is szép? – így én.
– Na neee! – így ?.
– Pedig ? olasz – jegyeztem meg.
– Nem baj, de Keleten akkor is mindenki csúnya – tett pontot épületes dialógusunk végére.
Miközben agyamba csendesen csordogált az új tudás, Rodica egyre alacsonyabbra szállt egykori hazája ócsárlásával. Röpködtek a jelz?k, nem durvák, csak lekicsinyl?k, és beszéd közben mintha leveg? után kapkodott volna, hogy teleszívja tüdejét az éltet? olasz leveg?vel, nehogy még gondolatban is betóduljon oda a fojtogató balkáni lég. Amúgy az olaszországi románok szövetségének megbízásából szorgosan segítette a bevándorló honfitársakat, próbált munkát szerezni nekik, közbenjárni az érdekükben a hivatalokban, de nem gy?zte hangsúlyozni, mennyire megfekszi a gyomrát „ez a sok csúf román”.
Tavaszodott, melegedett, majd nyáriasra váltott az id?, akárcsak tegez?d?re fordult barátságunk, egyre súlytalanabbá vált Rodica óvodás színvonalú balkánundora, amit legfeljebb huncut hunyorgásra és fejcsóválásra lehetett méltatni.
– Értsd meg, Rodica, én a románokat szeretni akarom, megismerni ?ket, azért megyek oda, miért beszélsz le róluk?
Egy kés?bbi alkalommal tovább árnyalta románságképét, megjegyezve, mennyire utálja az erdélyieket, amiért olyan rátartiak, okosabbnak, magasabb rend?nek képzelik magukat, mint a bukarestiek.
– Mármint az erdélyi magyarok? – kérdeztem.
– Nem, általában az erdélyiek – felelte, majd visszakérdezett. – Egyébként mi bajuk a magyaroknak, annyi mindent hallok.
– Hosszú történet – feleltem. Utaltam Trianonra, az egyik fél vesztett, a másik nyert, a magyarok mind a mai napig igazságtalan döntésnek tartják…
Azt hittem hirtelen, pokolgép robbant a terem valamelyik sarkában, össze is rezzentem, csak egy másodperc elteltével észleltem, hogy valójában Rodica robbant.
– Hogy képzeled te ezt! Miféle duma ez? Mi az, hogy a románok vették el a magyaroktól azt a földet? Mi az, hogy Magyarországtól? Talán az Osztrák-Magyar Monarchiától. Érdekes, hogy Ausztriától nem követeltek vissza területet! Ha te tényleg ott akarsz élni a románok között, nem ajánlom, hogy ezt fejtegesd!
Harcias, kemény tekintetéb?l csak azt lehetett érezni, hogy egy mélyb?l felbukkant kéz átkapcsolta egy másik üzzemódba ezt a n?i robotot. Próbáltam volna felébreszteni dühöng?, hipnotikus álmából, meg is bántam, hogy ilyen óvatlan voltam.
– De hát neked nem mindegy, Rodica? Te már elhagytad a „csúnya földet”. Itt húzódtál meg a szép olaszok között, ahol a kivételt képez?, de szabályt er?sít? csúnya Stefania éppen egy órával ezel?tt árult el téged, nem is leplezve különösen, hogy te kakukktojás vagy itt e gyönyör?, nagyhír?, szélhámos tanítási módszer?, de radiátort megszerelni képtelen iskolában. Nézz ki az ablakon! Látod, ide látszik a Szent Péter bazilika kupolájának teteje, az Angyalvár foka, a Tevere hídjai is csak a szépségr?l szólnak. Itt már freskók, díszes udvarok épültek akkor, amikor a végeknél egykoron a mi vitézeink török fejeket vágtak, ezért maradunk csúfabbak az ? szemükben, és ha tudni akarod, Brüsszelben is az olaszoknak lesz nagy szavuk abban, bekerülhetünk-e elegáns európai klubjuk kapui mögé. Bármilyen szép vagy, te román n?, az ? szemükben azért csúnyácskák leszünk mindig, bennünket közös csúnyaságunk köt össze, abból kell majd nekünk új várat építeni, nem a török ellen, hanem a múlt mérgez? hadai ellen.
Ilyeneket szépeket akartam volna mondani, de túl keveset tudtam arról, amir?l beszélni akartam volna. A nyugati világban töltöttem életem legnagyobb részét, bárhol is jártam addig, jó sztori volt csupán minden rezdülés.
Ott, az Örök Város lenge légkörében azonban el?ször csaptak b?römbe a Kárpát-medencének nevezett aknamez? robbanó repeszei. Pedig én is onnan jövök, épp ideje volt, hogy megismerjem végre az igazi világot, és kezdjenek el végre fájni egy kicsit azok a repeszek. Ékesszóló bölcsesség hiányában ezért magamban tartottam mindazt, amit el tudtam volna mondani akkor, hisz kevés lett volna az, nem is lett volna több üres okoskodásnál. Ott ültünk percekig csendben. ?, aki nem akart az lenni, ami volt, viszont ma nem az, ami lenni akar, vagy akinek hiszi magát. És ott ültem én, aki egész életemben a lombik belsejéb?l, a súlytalanság állapotában szemléltem a világ forgatagát.
Még két hónapom volt az utazásig.
– Rómából Bukarestbe? – kérdezték elképedve magyar ismer?seim, olyan hangsúllyal, mintha azt kérdezték volna: „Dinnyére sört?”.
– Nehéz lesz ott, az nem Róma! – óvtak az álmodozástól azok, akik azt sem tudták, hol van Temesvár. Ilyen pillanatokban nem volt kedvem fejtegetni, hogy Róma utcáin a nyolcadik bankautomata vágta vissza a kártyát, mert nem m?ködött, hogy a számítógépszerel? már két héttel ezel?tt elvitte egy napra a kompjúteremet a m?helybe, hogy az olasz telefontársaság háromszor vesztette el az ISDN-vonalra vonatkozó megrendelésemet, hogy az évek során egyetlen olasz soha vissza nem hívott, hogy a legnagyobb olasz bankban már három órája vártam a szerver megjavulását, mert mindig aznap volt beteg a rendszergazda. És amikor nem bírtam tovább, hangos el?adást tartottam a velem mérgesen várakozó többi olasznak, nehogy azt higgyék, hogy ?k már Európában vannak. Ilyenkor nagy meglepetésemre nem ütköztem a nemzeti érzület falába, Cavour grófnak és Garibaldinak a XIX. században mégsem sikerült egyesítenie Itáliát, a körülöttem állók ötszörösen visszhangozták panaszomat, olaszként szidalmazták, pocskondiázták, köpködték az olaszokat, hogy ezzel az „impotens” néppel nem is lehet menni semmire. Saját anyjukat szidták. Én pedig szégyelltem, hogy lavinát indítottam, pedig csak hógolyót akartam röpíteni. Ilyenkor fordult a kocka, én próbáltam ?ket nyugtatni, hogy azért nagyon is értékes nép az olasz. Akkor éppen csak egyetlen ellenpéldát tudtam felmutatni: gyönyör? múltjukat, f?leg a Reneszánszt. A bújkáló rendszergazdák, megbízhatatlan szolgáltatások és a szétzuhant hivatalok jelenében jót nevettek ezen, addig is kedélyesen telt az id?. Hiszen mind a mai napig err?l szól Itália: a kedélyesen eltöltött id?r?l.
Rodica nap mint nap kapta a hasonló pofonokat, az iskolából már ki akarták szorítani, de ? még mindig csillogó szemmel csüngött a szép talján valóságon. Egyszer vacsorára is meghívott magához, olaszok társaságában, de jóel?re megkért, hogy ne említsem senkinek, honnan is származik ?. Vagyis nehogy megtudják, hogy nem olasz. Hogy az iskolában tujdák róla? Az más!
Aztán ütött az utolsó óra.
Az utolsó tanóra el?tt Stefania megpróbált rábeszélni még egy teljes tanfolyamra, hátha ki tud sajtolni bel?lem még egy teherautónyi pénzt a „különleges módszerért”, amellyel oly büszkén tanítanak.
– Nekem mennem kell! – mondtam, hiszen eljött a nyár, lejárt a kiküldetési id?, jön az újabb egy másik helyen. De megköszöntem az iskolának a kedves fogadtatást, a „remek módszert”, bár felhívtam a figyelmet, hogy érdemes lenne megjavítani a hármas teremben a radiátort.
– Tudja, Stefania, télen hideg van. Nagyon hideg – mondtam.
Rodica viszont rossz b?rben volt azon az utolsó órán. Sírás fojtogatta. Nem is nyelvtanoztunk, nem is olvastunk, nem is gyakoroltunk már akkor. Amikor egy kicsit magához tért, megcsillant szemében a gy?ztesek elégtétele.
– Tudod, soha nem hittem volna, hogy e falak között néhány hónapra pont ezt a nyelvet fogják hivatalosan tanítani. Milyen kár, hogy vége ennek a szép mesének – mondta. Aztán csak sírt, sírt az óra végéig.
– Szükségem lenne még rád itt, kell, hogy tartsd bennem a lelket – mondta.
– Miért nem költözöl haza, Bukarestbe, hiszen ott biztosan lenne munkád, többet is keresnél, itt kihúzzák alólad a talajt, neked nem itt van a helyed! – próbáltam még utoljára valami bölcset mondani.
Csak nem képzeled?! – csattant fel, majd elhallgattunk.
Felállt, szélesebbre próbálta tárni az ablakot, mert a kánikula csak fokozta légszomját.
– „Vara este cald, foarte cald” – szólaltam meg, hogy azért beszéljünk valamit románul is ezen az utolsó órán. De akkor rápillantottam, nem hittem a szememnek. Rodica fázott, szinte remegett, valami kend?t terített magára, hogy melegítse ?t a negyven fokos h?ségben.
– „Si vara este frig” – tettem hozzá. Búcsúzáskor megöleltem. Mintha felmelegedett volna kicsit, de er?teljesen ellökött magától.
– Menjél már, kérlek, nem szeretem a hosszú búcsúzkodásokat!
A tél hidegében ismertük meg egymást, a nyár melegében búcsúztunk. Visszanéztem, és szomorúan kellett megállapítanom magamban: van, aki nyáron is ragaszkodik saját hidegéhez.
